HUEN
– Tizenegyedik hely két éve a budapesti Európa-bajnokságon, tizenegyedik hely most is Ostendben, ez a maximum, ami a mai magyar bridzsben benne van?
– Én nagyon különbözőnek látom a két tizenegyedik helyet. (Talyigás Péter a 2016-os MP-bajnokság győztesének járó díjjal. Aranyérmes partnere Dumbovich Miklós volt)
– Nagy falat ez. Kezdjük annak tisztázásával, hogy mennyire voltál benne ebben a két tizenegyedik helyben.
– Két éve sokkal inkább. Két éve jóval kevesebbet tudtam arról, hogy hogy kell ezt jól csinálni, de azzal a határozott akarással vágtam bele, hogy jól akarom csinálni. Most annak a tapasztalatnak az alapján valójában nem is fogadtam el a kapitányi felkérést. Először a női csapat keresett meg, nekik igent mondtam, és csak sokkal később érkezett a nyílt csapat részéről a felkérés, nekik azt mondtam, hogy a kettő együtt nem fog menni.
– Amikor a nőknek igent mondtál, benne volt a gondolataidban, hogy de mi van a nyílt csapattal?
– Nem.
– Nem is vártál ilyen felkérésre?
– Nem, már csak azért sem, mert most játékosként is részt vettem a válogatón.
– Hogy néz ki időrendben?
– A nyílt válogató döntője előtt kerestek meg a lányok, hogy ha nem mi nyernénk – és valljuk meg, nem mi voltunk az esélyesek –, elvállalnám-e a kapitányságot. A nyílt csapattól a felkérés sok-sok héttel később érkezett, és nemet mondtam. Pont azért, mert emlékeztem rá, hogy két évvel ezelőtt mekkora meló volt, és tisztában voltam vele, hogy két csapattal együtt ezt nem tudom becsülettel elvégezni. Aztán az lett belőle, hogy ha már úgyis ott vagyok a női csapattal Ostendben, akkor segítsek nekik azoknak az adminisztratív teendőknek az ellátásában, ami kézzel fogható segítség, de hogy a csapatot menedzseljem, vagy a csapat lelkével foglalkozzam, azt nem terveztem.
– Így is lett?
– Messzebbről indulnék. Muszáj előbb a két évvel ezelőtti Eb-ről beszélni. Akár az akkori, akár a mostani nyílt válogatottat nézzük, nyilvánvalóan olyan játékosok alkotják, akik jobban bridzseznek, mint én. Nem az volt a feladatom akkor sem, és ha valamennyire kapitányként jelen voltam az ostendi csapat életében, akkor most sem, hogy megtanítsam a csapat valamelyik tagját bridzsezni, vagy rámutassak, hogy ki mikor mit rontott el, ezt gyorsabban és jobban látják, mint én, többet tudnak erről a játékról, mint én. Azt gondolom, hogy a magyar válogatottak relatív sikertelensége az elmúlt évtizedekben nem a játékerőn múlt. Szerintem ezt mindannyian, akik látjuk őket hétről hétre játszani, így gondoljuk.
– Nagy kérdés, hogy mit tekintesz játékerőnek. A legrafináltabb harminc oldalú nyolcszínű beszorítás csípőből elővarázsolása látványos és közkeletű vélekedés szerint része a játékerőnek, de alighanem oda kell vennünk az állóképességet, a küzdeni tudást, a stressztűrést, a toleranciát, a megújulás képességét és sok más olyan affinitást, ami első nekifutásra talán nem feltétlenül tűnik odatartozónak.
– Igen, egyetértek, a játékerő igen összetett dolog, és ez fontos kérdés. Egy Helgemo, egy Versace nem tud annyival többet a játékról, amennyivel sikeresebbek, nem ezért eredményesebbek. Én két éve is ezt gondoltam, amikor belevágtam.
– Hanem miért?
– Valószínűleg mindenki mást gondol arról, hogy mi a feladata egy kapitánynak. Ez már önmagában probléma. Problémás, hogy a szövetségnek, a válogatottnak vagy bárkinek, aki ebben a környezetben létezik, nincs határozott elképzelése a szereposztásról. Hogy kinek mi a felelőssége. Hogy mi a felelőssége a szövetségnek, mit kell biztosítania, és mi a felelőssége a kapitánynak. Miért van, hogy egyes külföldi csapatok mellett van edző is, neki mi lenne a dolga? És mit várunk el a játékosoktól? Egyáltalán, amikor ebbe az egészbe belefogunk, elmegyünk egy világversenyre, ami esetünkben a felnőttcsapatoknál hosszú évtizedek óta csak az Európa-bajnokság, mit várunk a csapattól? Ekkor örülünk és akkor leszünk bánatosak, vagy bármi történik, megvonjuk a vállunkat, és azt mondjuk, hogy jó, hát akkor ebben ennyi volt? Én két éve azzal kezdtem a munkát, hogy megkérdeztem a játékosokat, hogy mit várnak az Európa-bajnokságtól, mit várnak a csapattól, mit várnak maguktól és nem utolsósorban mit várnak tőlem. Érdekes volt, hogy arra, hogy mit várnak tőlem, nem tudtak válaszolni. A válaszok egy része úgy nézett ki, hogy „hát eddig is megvoltunk kapitány nélkül”.
– Erre te?
– Arról beszélgettünk, hogy miben tudok segíteni. Hogy amikor ott vannak a versenyen, a lehető legkevesebb energia menjen el minden olyanra, ami nem a játék. Hogy aki rászán az életéből tíz napot, a magyar színeket képviseli egy Európa-bajnokságon, annak ott csak a bridzsezéssel kelljen törődnie. Abban lehetnék segítségükre, hogy végiggondoljuk előre, hogy ott milyen problémák merülhetnek fel, és ezeknek amennyire lehet, elébe menjünk, vagy felkészüljünk, hogy ha ezek a problémák előjönnek, hogyan fogunk rájuk reagálni. Az én feladatom segíteni a felkészülést arra, hogy a felmerülő probléma a lehető legkevésbé zavarja őt a fókuszálásban az Eb-n.
– Azt hiszem, hogy ezt nem mondtam, hanem elkezdtem csinálni. És ez őket, fogalmazzunk úgy, nem zavarta. (Két meccs között. A 2016-os, budapesti csapat Európa-bajnokságon)
– Nem lett volna jobb ezeket a dolgokat kimondani?
– De. Ezért is mondtam, hogy két éve rutintalan voltam. Azért nem vállaltam el most a kettőt együtt, mert a két évvel ezelőtti munkám alatt sok mindenről kiderült, hogyan lehetne jobban csinálni. A korábbi munkában egy dolgot csináltam jól, és a Szalka Tamással készült interjúban ez elő is kerül, hogy amikor Kemény Györggyel először leültek bridzsezni, nem volt semmilyen terület, amiben ugyanazt gondolták volna a játékról, és sok munkája volt benne hármunknak, hogy mire odaértek az Eb-re összecsiszolódtak, hatékony, jól működő pár voltak. Az én munkám abból állt, hogy elértem, hogy hetente találkozzunk hármasban, és ők beszélgettek bridzsről. Ők végigbeszéltek négy-öt általam vitt problémát, konkrét partikat, licithelyzeteket, jelzésre vonatkozó eseteket, amikre én nem tudtam a helyes választ, talán nincs is, a lényeg az volt, hogy ők közös nevezőre jussanak.
– Sikerült?
– Olyan nem volt, hogy az egyik azt mondta, hogy fekete, a másik meg, hogy fehér, és abból nem engedtek. Előfordult, hogy üzleteket kötöttek, hogy „rendben van, a közbeszólásaink lehetnek agresszívabbak, de akkor legyen ez és ez”. Egyrészt nagyon konstruktívak, motiváltak voltak a fiúk, jó volt velük együtt dolgozni, másrészt ennek lett egy olyan hatása, hogy olyan keverék bridzset játszottak, amelyikben nem maradt lefedetlen rész, hogy ne tudták volna, hogy arra mi a megállapodásuk – még egyszer, ez nem csak licithelyzetek összege, hanem megközelítés –, nem volt olyan parti, amiben félre mentek volna, de ez valami egészen nagy erőfeszítésükbe került. Ugyanis egyik sem a saját bridzsét játszotta, hanem mindkettejüknek tudni kellett azt a köztes bridzset, amiben megállapodtak, és mindig ott motoszkálhatott a fejükben, hogy a saját hozzáállása alapján mit tenne az adott helyzetben, de nem azt csinálja, mert más a megállapodásuk. „Közbeszólnék, de az a deal, hogy ilyenkor passzolunk, szóval passzolok.”
– Szét is ültek nem sokkal az Eb után.
– Igen, pont emiatt. Semmi személyes konfliktusuk nincs, tök jóban vannak, komoly emberi bizalomra épülő partnerség alakult ki kettejük között, és erre lehetett építeni a bridzsbeli bizalmat, ami ki is épült, de iszonyú fárasztó volt a számukra. Amit viszont nem sikerült két éve megvalósítani, és nem is volt semmiféle fogadókészség senki részéről, az egyfajta csapatkohézió. Ezt a szót, hogy csapatkohézió nem hiszem, hogy rajtam kívül öt embernél többen fontosnak tartják a magyar bridzstársadalomban. Azért mondtam ilyen nagy számot, nehogy bárki megsértődhessen. De ez a varázslás kategóriája a többség szemében.
– Mivel jöttél elő ezen a téren, amit elutasított a csapat?
– Nem kerültek elő ilyen dolgok. Inkább személyes coach voltam, mint csapatcoach. Rossz érzés volt bennem, hogy abban az értelemben, ahogy én szerettem volna, nem lett csapat a csapat. Azt hiszem, minden emberrel sikerült jó személyes kapcsolatot kialakítanom, így mindenkinek a maga személyes problémáiban tudtam segíteni.
– Úgy gondoltad, hogy ezt neked egy személyben kell vinned és nincs szükség külső segítségre?
– Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy pszichológus vagyok-e, nem, nem vagyok pszichológus.
– A coach meg a pszichológus nem ugyanaz. Coach vagy sportpszichológus bevonása felmerült?
– Bennem igen, a legelső beszélgetésen felvettem, és a csapat határozottan elutasította az ötletet.
– Hatból hatan?
– Voltak, akik azt mondták, hogy tudnak olyat a csapatban, akinek szüksége lenne rá, de nem neki magának. Magyarországon még mindig sok ember számára azt jelenti, hogy ha valaki pszichológushoz jár, hogy az bolond. Erős negatív kicsengése van, és ez totális tévedés. Ez az a terület, amiben jelentősen el vagyunk maradva a nálunk sikeresebb országokhoz képest. Szilágyi Kinga a holland válogatott Bart Nabbal készített interjújából is kiderül, hogy számára és a teljes holland csapat számára teljesen magától értetődő, hogy jár sportpszichológushoz. Nem azért, mert nyíltan felvállalja, hogy bolond… (A 2016-os nyílt válogatott a Groupama Arénában: Talyigás Péter nem játszó kapitány, Winkler Gábor, Szilágyi László, Hegedűs Gál, Dumbovich Miklós, Szalka Tamás, Kemény György)
– Vagy gyenge.
– ...vagy gyenge, hanem azért, mert nagy segítséget tud adni és mert nyerni akar. Ez oda vezethető vissza, hogy a magyar társadalomból hiányzik az önismeret, az önreflexió fontosságának a jelenléte. Pedig ezek nélkül irgalmatlan nehéz jó teljesítményt leadni bármilyen területen. Persze a túlzott önreflexió, az állandó köldöknézés gyengeséget is mutathat. Oda akarom kifuttatni ezt az egészet, hogy a csapat többi tagjának a támogatása hiányzik ilyenkor. Inkább a mostani Eb női csapatától hoznék ide egy jellemző példát, ott az volt a deklarált attitűd, hogy „Le kell ülni az asztalhoz és játszani kell, ezt hívják profi bridzsnek!”. Ez a mondat az elejétől a végéig téves.
– Ráadásul olyan aspektust hoz létre, amelyik káros a közösségre nézve.
– Abszolút. Ez a megközelítés ignorálja azt, hogy emberek vagyunk. Most kanyarodjunk vissza oda, hogy mikor tudja egy csapat a tudása legjavát adni, akkor, ha a lehető legkevesebbet kell olyan dolgokkal foglalkoznia, amik zavarják, elvonják a figyelmét a versenytől. Mi zavar? Zavarhat, ha a szobatársam horkol. Kinek a dolga erre a verseny előtt gondolni, és úgy intézni, hogy ez a helyzet ne álljon elő? Például a Miklósnak nagyon fontos, hogy jól aludjon, ezért ő olyan szobát kapott, amelyik nem az utcára, hanem az udvarra néz. Ezt Gábor elrendezte előre. Ha megengedjük azt, hogy az utcáról beszűrődő zajt elfogadjuk mint valós zavaró tényezőt, akkor miért gondoljuk, hogy ennél sokkal súlyosabb zavaró tényezőkkel nem kell foglalkoznunk? A csapat tagjainak egymáshoz való viszonyulása hogy a fenébe ne lenne fontos?! Ha ez nincs rendezve, az napi szintű frusztrációt okoz. Ebből a szempontból az a hat ember sokkal rosszabb állapotban volt Budapesten, mint ez az öt Ostendben. Több volt két éve az egymásra nem odafigyelés, a másik igényeiről nem tudás. Soha nem szabad szándékosságot feltételezni, hogy tudom, hogy neki ez rossz, és azért csinálom. Nem, egyszerűen nem tudom, hogy neki ez rossz. És többek között azért nem tudom, mert a másik nem fejezi ki, és azért nem fejezi ki, mert nem állunk egymáshoz elég közel, illetve mert nem tanulta meg, hogy hogyan fejezze ki az igényeit úgy, hogy az mindenkinek jó legyen.
– Ez azért érdekes, mert a külső szemnek úgy tűnt a budapesti Eb-n, hogy rendben van a csapat, ezek szerint az udvariasságot néztem toleranciának.
– Mint botcsinálta pszichológus azt a munkát el tudtam végezni, hogy az egyes emberek feszültsége nem került be a közösségbe, az felém jött ki, és ez biztos rengeteget segített. Azt hiszem, ez mindenkivel megvalósult abban a csapatban, de ettől még a zavart keltő események megtörténtek. Nem volt meg a tudatosság, hogy ahhoz, hogy x vagy y jól játsszon, z-nek oda kell figyelnie valami apróságra.
– A budapesti Eb-n játszó hat ember között, amikor jött hozzád mint salaklerakathoz, volt abban szórás, hogy ki hány dömpernyi salakot borított ki?
– Hatalmas. Időben is hullámzott, meg egyénenként is változott. És eredményfüggő is persze. Volt olyan is, aki egyáltalán nem élt ezzel, és ez nem biztos, hogy jó. Nekem könnyebb, de nem jó.
– „Le kell ülni az asztalhoz és játszani kell, ezt hívják profi bridzsnek!”
– Igen, ez ugyanaz az attitűd. Aki nyafogni akar, az menjen inkább haza – ez az a felfogás. Nos, ami az idei nyílt Eb-csapatot illeti, amikor megkerestek, ez az ötfős struktúra már megvolt.
– 2+2+1. Nem az a klasszikus felállás.
– Nem, de önmagában ezzel szerintem nem biztos, hogy baj volt. Úgy értem, elvileg elképzelhető olyan konstrukció, hogy ez működjön. Alapvetően nem volt hibás a mostani konstrukció, hiszen volt két bombaerős pár és egy olyan ember, aki be tudott ülni, minőségi bridzset tudott hozni, és professzionális fegyelemmel vette tudomásul, hogy lényegesen kevesebbet játszik, mint a másik négy ember. Leginkább azért nem akartam részt venni ennek a struktúrának a működtetésében, mert a belső kapcsolódások ezen az ötösön belül sokkal, de sokkal szorosabbak voltak, mint bármelyik kapcsolódás velem. Jobban összetartoznak ők érzelmileg – gondolok itt elsősorban Winkler Gáborra és Dumbovich Miklósra, illetve Gáborra és Lakatos Péterre, és külön ettől a hármastól Hegedűs Gál–Szegedi Balázs egységére –, sokkal többet tudnak ők egymásról annál, mint amennyire nekem az adott körülmények között a leghalványabb esélyem lett volna megtudni róluk. Így, hogy nem volt nekünk semmi közös munkánk előtte, nem volt öt perc beszélgetésünk, így csak plusz egy okoskodó ember lettem volna, aki odamegy és nyomja a hülyeségeit. Épp elég okos ember volt ott, az én hozzáadott véleményemre nem volt szükség. De azt gondolom, hogy a struktúra nem volt kitalálva. Miklós szokta mondani, hogy a bridzsezők megállapodnak abban, hogy az 1 szan indulásra mit jelent a 2 káró közbeszólás, de hogy utána mi van, arról nem esik szó. Általában megússzuk, de fel kéne készülni a folytatásokra. Itt is hasonló volt: majd Péter beül, tud játszani, sőt, jól játszani Gáborral is, Gállal is. De az nem volt kitalálva, hogy mikor, milyen feltételek mellett ül be. Improvizálunk, vagy van szabály, vagy nincs szabály? Vagy nézzük, ki fáradt, de akkor már késő? A társadalmunkból hiányzik az a tudás, hogy a másik ember jó közérzetéért én is felelős vagyok. Ez megjelent a csapaton belül azzal, hogy létrejöttek döntési helyzetek, amelyekben bármit döntöttek volna, zavarta volna a csapatot. Mert ha Péter keveset játszik – és keveset játszott végül –, zavaró, mert itt van egy komoly üzletember, aki rátett az életéből nagyon sok napot erre a versenyre, erre itt ül, és nézi, hogy bridzsezünk, az milyen már! A másik oldalról meg, játszunk négyen, jól megy, most akkor ültessük be? Nincs jó döntés. Mindenképp keletkezik valami zavar a térben, és ettől nem tudsz elvonatkoztatni.
– Mi lett volna a megoldás? Konkrét terv, akár az Eb első napjaira konkrétan ellenfélre lebontva és később is számszerűsítve, hogy hány meccsen van csere?
– Igen, ha előre meg vannak beszélve a szabályok, az nagy segítség. Sokféle szabályban meg lehet állapodni. Ahogy mondtad: például tudjuk, hogy Skócia, Észtország és Litvánia ellen így és így ülünk le. Vagy lehet azt is, hogy Péter tíz meccsen játszik, közben majd megbeszéljük, melyik tízen. Vagy hogy mondjak egy hülyeséget: minden este megnézzük, kié volt a legrosszabb cross-IMP aznap, és másnap abban a párban játszik egy meccset Péter. A fókuszt elviszik olyan dolgok, amik zavarják a játékosokat. Ha van valamilyen megállapodás az ültetésre, kevesebb a frusztráció, magasabb a játék általános színvonala. Ez a rendszer – illetve rendszertelenség – nem vette figyelembe azt az emberi tulajdonságot, hogy nem jól bírjuk a bizonytalanságot.
– Az általános tanulság pedig az, hogy egy ilyen közösségben mindent ki kell mondani.
– Előre! Ott a helyszínen a mindennek a kimondását már nem támogatom. A felkészülés alatt igen. Azt hiszem, az a legfontosabb megállapítás, hogy az Európa-bajnokság nem akkor kezdődik, amikor beszállunk a repülőbe. Ha ott kezdődik el, akkor már el is úszott. A felkészülés nemcsak az edzőmeccsekből áll, hanem abból is, hogy megtanuljunk együttműködni olyan helyzetekben, amikor minimalizálni kell a frusztrációt. Például tudjuk előre, hogy mit fogunk csinálni akkor, ha valakinek rosszul megy. Például, a Gál egyedül szeret lakni. Előre megmondta. Másik szállodában foglalt szállást. Azt mondta, neki szüksége van arra, hogy fizikailag elkülönüljön a csapattól. Ezt előre elmondta, és mindenki akceptálta. Ez úgy, hogy már februárban tudtunk róla, a világ legtermészetesebb dolga, de ha a csapat együtt lakik, és a helyszínen ő kitalálja, hogy egyedül szeretne lenni, az mindenkit zavar, neki is, a többieknek is lehetetlen helyzet. Ehhez kell az önismeret, és annak tudása, hogy ahhoz, hogy a másik jól játsszon, nekem aktívan segítenem kell őt. Ennek a meg nem értése mindaddig akadályozni fogja a magyar csapatokat a jó eredmény elérésében, amíg nem sikerül ezen gyökeresen változtatni.
– Végül mennyire folytál bele az adminisztráción túl az ostendi nyílt csapat életébe kint?
– Valószínűleg mindenki másképp élte meg. Jobban, mint szerettem volna, kevésbé, mint kellett volna. Időről időre belefolytam beszélgetésekbe, amikbe itthon eldöntöttem, hogy nem folyok bele, de ezek az emberek ismernek engem, szeretem őket, ha odajön beszélgetni, nem hárítom el. A döntéseket alapvetően a Balázs és a Gábor hozták meg, közösen, de sokszor belevontak.
– Balázs döntött arról, hogy kiül?
– Igen.
– Péter azért játszott csak Balázs és Miklós helyén, mert ők bírják kevésbé a hosszú terhelést?
– Az előfeltételezésekben ez is benne volt, de végül ez nem igazolódott be. Azért játszott Gáborral és Gállal, mert velük játszott korábban. Két ember pihenési lehetősége is több, mint nulláé.
– Hogy élték meg az Eb-t?
– Csalódottan.
– Az egészet, hullámhegyestül és -völgyestül.
– Jól. Konstruktívak voltak, az utolsó pillanatig hittel játszottak.
– A végén, a kétnapos nyeretlenségnél is?
– Igen. Nehéz volt, de nem törtek meg. Olyat tapasztaltam, hogy az egyik játékos önbizalma megingott, de a végére visszajött. A végén is jól játszott a csapat, nem akármilyen izraeli válogatottat vertünk meg.
– Két párharc ment az aranyéremért, illetve a még éppen vb-t érő nyolcadik helyért, láttad az eredményváró norvégokat?
– Ők már befejezték a játékot, tőlünk tíz méterre nézték a BBO-közvetítésen a mi meccsünket Izraellel, tudták, hogy az utolsó partin múlik a győzelmük, és amikor a Gálék 3 káróban leálltak, olyan üdvrivalgás tört ki, hogy bármennyire is bánatosak voltunk, az nagyon felemelő volt.
– Kevésen múlt a mi örömünk is.
– Kevésen. Láttam, téma volt itthon az elfáradás. Egy amatőr bridzsező matematikus barátom és tőle függetlenül a Gál csinált pár érdekes statisztikát. A következő dolgok jöttek ki. Ha az utolsó három csapat nem indult volna, de a többi eredmény marad, hatodikok vagyunk. A Hegedűs–Szegedi pár mansban fél IMP fölötti partinkénti átlagot hozott, bellben viszont nulla körül. Ezzel ellentétben a másik pár bellben volt fél és mansban nulla környékén. A szélsőséges eredményeket hozó partikban nagyon jók voltunk, ahol 1 IMP-k döntöttek, jók voltunk, a kettő között bénák. A Balázsék a gyönge ellenfelekkel szemben 1 IMP fölötti átlagot hoztak, Dumbovichék mindenki ellen hozták a +0,3-as eredményüket. Ezeket mind lehet komolyan venni, de nagyon emberi, hogy ha meglátunk egy statisztikai sort, elkezdjük megmagyarázni. A kívülálló számára messze a legdominánsabb az idősoros szemlélet. Ezek alapján a statisztikák alapján a lehető legabszurdabb mondatokat meg lehet fogalmazni, de mindegyiknél hallatszik, hogy erőltetett. Amikor azt mondjuk, hogy fáradtság, akkor belemagyarázunk valamit egy adatsorba, amiben látni véljük a mintázatot. Mondok még egyet. Azokon a meccseken, amelyeken a Péter beült, a másik pár rosszabbul játszott, mint általában. Ha akarod, meg tudod magyarázni.
– Pedig azok gyöngébb ellenfelek voltak, ez ráerősít.
– Persze, de azt is mondhatjuk, hogy általában vesztes meccs után történt, és akkor rosszabb lehetett a hangulat. Különben nem volt rosszabb. Szóval vigyázni kell ezekkel a megállapításokkal. Látunk valamit a sok összetevőből, de lehet, hogy nem ott van az igazság.
– Hol az igazság?
– Nem a fáradtságon múlt. Milyen jellemző egyébként, hogy aki az idő múlásával hozza összefüggésbe a gyengébb eredményeket, az sem a tét növekedését, egy nyilvánvalóan jelenlévő és kezeletlen pszichológiai tényezőt, hanem csak a fáradtságot látja meg. Pedig… Én abban hiszek, hogy nem volt kitalálva a struktúra, és ez annyi energiát vitt el, hogy nem tudta kihozni magából a maximumot a csapat.
– Mikor dőlt el az ültetés?
– Minden meccs vége után tíz perccel zárul az ültetés, általában ezekben a meccsek utáni percekben dőlt el a következő felállás. Az mondjuk nyilvánvaló volt, hogy rámameccseken, nagy csapatok ellen az alapnégyes játszik.
Így áll a LoveBridge projekt
„Az Eb utolsó két napján kint volt a Visofttól négy ember, az ő segítségükkel összeraktunk egy demót, amelyen a World Bridge Federation (WBF) elnöksége, tehát a bridzs legmagasabb rangú irányító testülete játszott öt asztalon tíz partit. A célja az volt ennek az eseménynek, hogy hozzanak egy döntést, hogy elmehetünk-e Orlandóba a nyílt világbajnokságra tovább demózni. Úgy néz ki, sikeresen vettük az akadályt, legalábbis José Damiani tiszteletbeli elnök rábólintott. Nagyon fontos, hogy a versenyt ő nyerte meg – velem mint beugró partnerrel… Érkezett egy felkérés egy igazi versenyre is. Szerte a világon, nálunk is, évente rendeznek klubszimultánversenyt, innen 24 pár bejut a döntőbe, kiegészül a mezőny 16 kínai párral, ők játszanak Kínában ezen a tornán. A WBF szeretné felfuttatni ezt a versenyformát, és most jó esély mutatkozik rá, hogy mi rendezhessük meg a döntőt – bár a kínai bridzsszövetség és a világszövetség viszonya nem makulátlan, szóval még semmi nem dőlt el. (The board at the tables. A tabletes bridzs bemutatója az idei, ostendi Eb-n. A középpontban Talyigás Péter irányít – Fotó: European Bridge League)
Eddig a bridzstársadalom részéről két nagy kritika érte a tabletes bridzset: hogy nincs kártya és hová lesz így a table presence? Akik kipróbálták, láthatták, hogy a table presence abszolút megvan. A másikra azt mondom, a bridzs nem sznúker. A sznúkerben fel kell állítanod egy tervet, aztán azt kézzel végig kell vinned. A bridzsben ennek csak az első fele van meg, a kezeddel nem kell csinálnod semmi különöset. Sznúkerállásról nem szoktunk fejben beszélgetni, bridzspartikról viszont lapok nélkül minden további nélkül. A kártya csak fizikai megjelenítő eszköz.
Technikailag párosversenyt már bármikor teljes stabilitással tudunk rendezni. A nyári párosversenyek gond nélkül futnak a Böszörményi úton és a Palatinusban. A csapatverseny még nincs kész, remélhetőleg a nyáron elkészül, és Orlandóba már azzal tudunk menni.
Konkurenciáról nem tudunk. Az biztos, hogy aki eddig el akar jutni, annak irgalmatlan energiát kell belefektetnie. Eddig nagyjából tíz programozó közel egyéves munkája van benne.”
– Mennyiben voltak más kihívásaid a nők kapitányaként, mint amikkel két éve és most a nyílt csapatnál találkoztál?
– Én is szeretem a mintázatokat, és szeretem azzal magyarázni a dolgokat. Alapvetően ugyanazt láttam ott is, csak felnagyítva. Ott sem volt végigbeszélve a struktúra. A repülőgépre ülés előtt alig foglalkozott magával a csapat.
– Pedig megvolt a két évvel ezelőtti tapasztalatod, és időben jött a lányoktól a felkérés, hogyhogy nem tudtál ezen változtatni?
– Hogy is mondjam… Nekem meglepetés volt, hogy a két évvel ezelőtti nyílt csapat tagjaihoz képest is mennyire nem volt fontos a csapat a lányoknak, pedig mint mondtam, náluk sem ez volt a prioritás. Megdöbbentett, hogy az volt a hozzáállás, hogy majd kint megoldjuk. Nem bridzsről van szó. Voltak edzőmeccsek, együtt játszottak az IMP-bajnokságban és a kupában a párok, részt vettek a lányok a vidékbajnokságon, szakmailag készültek rendesen. Viszont bármi olyan beszélgetéskezdeményezésemet, amelyik arról szólt volna, hogy hogy lesz, egyből elutasították.
– Mindenki?
– Volt szórás, ez összeköthető az elfoglaltsággal. Nagyon elégedetlen vagyok saját magammal… Na jó, az igazság az, hogy ha a másik két csapat nem kér fel a kinti adminisztráció intézésére, akkor visszamondtam volna a női kapitányságot. Március-áprilisban világossá vált számomra, hogy itt rám nincs szükség. Nem tudok segíteni azoknak, akik nem akarják, hogy segítsek. A három csapattal együtt volt kint annyi feladat, hogy volt értelme ott lennem, de a nőknél a közelébe nem kerültem annak, amit szerettem volna elérni.
– Nem kellett volna egy tisztázó beszélgetés még a legelején, mielőtt elfogadod a felkérést, hogy ki mennyit tesz bele, mit vállal, mit vár tőled?
– Kellett volna, de nem volt.
– Pedig ezt a két évvel korábbiak miatt kellett volna tudnod.
– Nem, nem, az más volt. Lehet, hogy kellett volna tudnom, de nem tudtam. Ezúttal feltételeket kellett volna szabnom, de nem tettem. Biztos hízelgett az önérzetemnek a felkérés, de nem így kellett volna.
– Azt a kérdésem, hogy mit szeretnél elérni az Európa-bajnokságon, heteken át nem sikerült megválaszolnia a csapat tagjainak. Végül születtek nagy szórást mutató válaszok. Mire eljutottunk odáig, hogy szembesültem azzal, hogy mik a csapatnak a legnagyobb lelki akadályai abban, hogy sikeresek legyenek a különböző célok elérésében, addigra már annyira késő volt, hogy a nyílt vitáknak csak a frusztrációja maradt volna meg, nem simultak volna ki a dolgok. Végül azt a döntést hoztam, hogy próbáljuk meg valahogy túlélni. Ez sikerült. Az egyik játékos szavai az Eb utánról: „hát, végül is beszélő viszonyban maradtunk”. Itt is feszültséglevezetést biztosítottam a tagoknak, de ez csak tűzoltás volt, a kódolt konfliktusok kezelése. Sok kérdést meg kellett volna beszélni előre, sok vitát le kellett volna folytatni előre. Hogy lássuk, mik a csapattagok céljai. Hogy mindenki kimondja: mi az én célom, mit tudnak rólam a többiek, mit várhatok el tőlük, hogy velem kapcsolatban tiszteletben tartsanak, és mi az, amit elfelejtettem elmondani, és azt az Eb-n magamnak kell menedzselni. Ebből semmi nem történt meg, és hibásnak érzem magam ebben, de a mai napig nem tudom, hogyan lehetett volna fontossá tenni a számukra ezeket. Amíg az a vezérelv, hogy „ülj le az asztalhoz, és légy profi”, addig ezek a szempontok nem tudnak érvényesülni. Kibiceltem az egyik játékosnak a kupa utolsó fordulójában, már kapitányként. 9 pontos moslékkal a kezében az ellenfél 2 káró indulására közbeszólt 2 kőrrel. Kis híján leestem a székről. A szünetben a kifejezett kérésükre („mondj már valamit!”) szóvá tettem az esetet. A meccs második felében ugyanennek a játékosnak tízpontos 6–4-e volt, a hatos színe ász-király vezetésű, a 2 kőrre nem szólt közbe 2 pikkel. A meccs után megkérdeztem tőle, hogy azért nem mondott-e 2 pikket, mert haragudott rám, és az volt a válasz, hogy igen. Vagyis érzelmi reakció volt részéről az észrevételemre. Ahhoz, hogy ezek lecsengjenek, idő kell. Normális reakció volt, először kibiceltem neki. A jó a dologban az volt, hogy el is találtam, érzelmileg, hogy mi történt, és ez jó, mert épült köztünk egyfajta bizalom, azt mondhatta magában, „aha, te érted, hogy működöm”, de ezekre sok időt kell hagyni. Ennek az ellentétpárja, ami Ostendben történt, hogy az egyik női játékos azt mondta, hogy neki az a baja magával, hogy nyuszin licitál. Azt válaszoltam neki, hogy észrevettem én is, hogy amikor lehetséges kimeneteleket vázol, akkor gyakrabban jön negatív forgatókönyvvel, fél a rossztól. A következő meccsen benyomott egy gémet, amit senki a mezőnyben, buktunk kettőt. Az indoklása az volt, hogy azért, mert Peti azt mondta, hogy mindig a negatív szcenáriókban gondolkodik, hát most a pozitívumot kereste a lapjában. Nem voltunk összeszokva. A mondatok súlya, helyes értelmezése nem volt meg. Ezért is igyekeztem a lehető legkevesebbet bridzshez hozzászólni. Egy nem összeérett csapatban mi történik, ha hozzászólok egy partihoz? Szaladgálnak a játékosok ide-oda, megkérdeznek fűt-fát, a férjét, mert ő jobban bridzsezik, vagy a barátját, akár felhívja a bárkit telefonon. És nem az én tekintélyem itt a fontos, hanem a széttartás. Fontosabb számára, hogy neki igaza legyen, mint hogy konszenzus jöjjön létre a csapatban. Ez nagyon káros. A verseny elején próbáltam több szempontot figyelembe venni az ültetésnél. Aki a munkából fáradtan érkezett, annak lehetőséget adni a pihenésre, aki a legkevésbé van bevonódva a csapatba, azt bevonni, de az, hogy nem tudták előre, hogy mi alapján dől el, hogy hogyan ülnek le, növelte a feszültséget, nem volt kezelhetetlen, de nem tett jót. A felénél azt mondtam, innentől a verseny végéig így és így fogunk leülni. Ezzel meg az volt a baj, hogy ha rosszul játszik valaki, akkor is tartjuk a tervet. Abban a helyzetben már nem lehetett közösen elfogadott szabályokat kreálni. (Hegedüs Orsolya két éve és az idén is benne volt a női Eb-válogatottban, mellette a pultnál Kemény György és Szalka Tamás, a háttérben háttal Talyigás Péter)
– Feltéve, hogy rendelkezésre áll a szükséges forrás, mit gondolsz, hogy kéne felállnia az ideális csapatnak? Milyen posztoknak kéne szerepelnie, hogy működne a rendszer? Az első kérdésem az volt, hogy benne van-e a csapatban a legutóbbi 11. helyeknél jobb. Az eddigiekből kirajzolódott erre a válaszod. Milyen szisztémát kéne kialakítani, milyen szereplők kellenének ahhoz, hogy meglegyen a top 8, a top 6 vagy ilyesmi? Tényleg, hányadik helyet látsz elérhetőnek?
– Abban biztos vagyok, hogy döntést kéne hozni arról, hogy mennyire akarjuk komolyan venni. Mert lehet úgy dönteni, hogy magas elvárásaink vannak, vagy lehet azt csinálni, hogy kiküldjük a lehető legerősebb csapatot, és örülünk, bármi történik, mint ahogy egy csomó ország csinálja, és ez szerintem tök rendben van. Hogy válaszoljak a kérdésre, a nyolc közé bejutni abszolút reális várakozás a játékerejük tükrében. A norvégok elleni meccsen a Balázs és a Gál belicitált mansban(!) egy 7 kőrt, amit az ellenfél bellben(!) lementett 7 pikkel. Ez mekkora tisztelet! Azt üzeni, hogy a későbbi Európa-bajnok azt gondolja, hogy ezek a magyar srácok annyira tudnak bridzselni, hogy elhiszik nekik a norvégok, hogy benne van. Elképesztő. Tehát nemcsak mi gondoljuk, hogy ennyire jók, hanem a környezetünk is, erre ez elég egyértelmű visszajelzés. Azt gondolom, hogy nem a játékosok dolga tudni, hogy mi kell ahhoz, hogy egy csapat csapatként működjön, nem nekik kell ezt kitalálni, de a kitalált feltételrendszert el kell fogadniuk és be kell tartaniuk. A szövetségnek kéne lennie erre kijelölt embere, aki nem bridzsezni tud jobban, mint ők, hanem végigviszi ezt az egész folyamatot, és ebben a folyamatban ezeknek a csapattagoknak egyszerűen részt kell venniük. És ez sem lesz elsőre jó, mert mitől lenne egyből jó? Visszautalnék megint a Kinga interjújára, a hollandok, ha jól emlékszem, tízen, hetente edzenek, és biztos vagyok benne, hogy ennek a közös munkának nemcsak az a jelentősége, hogy ők tanulnak bridzsezni – hiszen őket már alkalmasnak találták arra, hogy holland válogatottak legyenek – hanem egymást is tanulják. A heti rendszeres együttlét biztosítja, hogy ha belekerülnek egy versenyhelyzetbe, tisztában legyenek azzal, mit várhatnak a másiktól.
– Az itthoni rendszernek az ingoványosságát, és itt nemcsak az élversenyzésre gondolok, hanem más szövetségi feladatokra, például az oktatás rendszerbe szervezésére, szóval az eredendő ingoványosságot az adja, hogy mi az amatőr és a profi státuszok között vagyunk valahol megrekedve. Itt a leginkább tetten érhető. Tegyük fel, a szövetség dönt, kialakít egy struktúrát, akár heti egy válogatott edzéssel. A játékosok miért vessék magukat ennek alá? Mit ad nekik a szövetség? Fizeti a nevezési díjat, de egy csapat egy Eb-hez kapcsolódó többmilliós költségét maga teremti elő. Mire fel álljanak be a sorba, miért vállalják az ezzel járó elfoglaltságot, főleg akkor, ha nem tudnak vele azonosulni. Ha megnyerik a válogatót, miért ne érezhetnék úgy, hogy szabad kezet kell kapniuk? Mennyivel egyszerűbb például a tisztán profi vízilabda-válogatottnál, a szövetségi kapitány a főnök, aki bent akar lenni a csapatban, annak be kell állnia a sorba, persze nem is maga fizeti a hoteljét meg a repjegyét. Ha meg is lenne a szándék a szövetség részéről, és egyelőre nincs, ebben a félprofi-félamatőr világban nem lenne egyszerű letenni egy ilyen rendszer alapjait.
– Egyetértek. Én mint kapitány kinek tartozom elszámolással? Jelenleg a csapatnak. Akkor végeztem jól a munkám, ha Ostendben megveregetik a vállam, és azt mondják, köszi. Visszatérve tehát a fenti alternatívákhoz: biztos, hogy jót tenne a válogatottnak, ha felszabadítanánk a teljesítménykényszer alól.
– Nincs teljesítménykényszer, papíron nincs.
– De van, ők maguk előtt is van.
– Papíron pont az van, hogy megnyertétek a válogatót, azt csináltok, amit akartok. Mi kifizetjük a nevezési díjat, és kész.
– A teljesítménykényszer alatt a magyar bridzstársadalom által támasztott igényt értem, meg azt, amit ezek a srácok kint megélnek, hogy nem játszanak rosszabbul, mint a mezőny eleje, meg is verték a legtöbbjüket.
– Az egy másik kérdés, hogy ezzel mit teszel. A szövetség részéről az a fő dilemma, ha van ebben az irányban egyáltalán bármilyen szándék, hogy milyen rendszert építesz, és hogy éred el, hogy a versenyzésüket maguk finanszírozó játékosok ebbe a rendszerbe beilleszkedjenek.
– De akkor miről beszélünk? A csapat az adminisztratív teendőkre felkér valakit, és bridzsezik, ahogy tud.
– Ez például tiszta helyzet. A másik véglet pedig a profi, komplett stábbal, szakszerű csapatépítéssel. De mi a kettő között vagyunk, kompország.
– Ez találó, erre hajlamosak vagyunk más helyzetekben is.
– Mit csináljon szerinted a szövetség? Tegyük fel, hogy a lehető legeredményesebb szereplés a cél.
– Maradva a saját toposzomnál, hogy minimálisra kell csökkenteni a zavaró tényezőket akkorra, amikor eljön a bizonyítás ideje, ehhez az kell, hogy legyen egy ember, aki ezért felelős, aki leveszi a játékosok válláról a terhet, minden részletre figyel, el kell érnie azt, hogy a csapat vakon bízzon benne, például az ültetésében. Hogy ez az állapot előálljon, ahhoz a játékosoknak és a kapitánynak sok időt kell közösen eltöltenie. Ez nem megy másképp. A vállalásnak ennek kéne lennie a csapat részéről. Az lehet magyar válogatott csapat, amely kapitányostul vállalja, hogy az előírt időt közösen felkészüléssel tölti.
– Tehát a szövetségi válogatási elvek között szerepeljen, hogy a csapat becsülettel felkészül.
– Így van, bár ez a becsülettel felkészül nagyon veszélyes fogalmazás. A Balázs és a Gál hónapokon (éveken?) át hetente többször hajnalban gyakoroltak az interneten. A Gábor és a Miklós játszottak az I/A-ban, edzőmeccseken szerepeltek, a csapat felkészülése, ha úgy vesszük, becsülettel megtörtént, amit én hiányolok, az a csapattá érés folyamatának elvárása.
– Ez világos. Hogyan működjön ez a szövetség és a csapat viszonylatában? A szövetség mondja ki?
– Igen, csak így megy. Ezt nem lehet rábízni a csapatra.
– Konkrétan mondja ki a szövetség, hogy sportpszichológust alkalmazzanak stb.?
– Akár. Delegálhatja is, mondhatja, hogy amit a kapitány mond, azt úgy kell csinálnotok, de ez puhább.
– A szövetség akaratát és a csapat hajlandóságát valahogy közös nevezőre kell hozni, és a kapitány kiválasztása is nehéz kérdés: a szövetség jelölje ki vagy a csapat válassza?
– A lányok azt várták volna tőlem, hogy megmondom, hogy x játszik, y kiül. Én mondtam, hogy ez nem megy, én nem ismerlek titeket. Még nagyobb baj, hogy ha én hozok ilyen döntéseket, ti megkérdőjelezitek, mert ti sem ismertek engem. Nem is lesznek megalapozottak a döntések. Össze kell érnie ennek a helyzetnek. Marha jó, ha a szövetség nevezi ki a kapitányt, mert a váll-lapján ott lesznek a csíkok, de ha nincs olyan helyzetben, hogy a csapattagok elfogadják, akkor ez semmit nem ér.
– Ez az! Ha meg a csapat hozza a kapitányt, akkor az idegenkedhet a szövetségi elvárásoktól.
– Így van. Szinte mindegy is, hiteles vezetőnek kell lennie. Sokféle hiteles vezető van. Van a Steve Jobs-féle vizionárius, aki megmondja a tutit, és mindenki megy utána, mert ő tudja. Ez a fajta ritka. Én úgy működöm hitelesen, hogy konzultálok. Hozok egy döntést, és a többiek azt elfogadják, mert tudják, hogy szintetizáltam a hozzám beérkező információkat. És tudják, hogy nekik erre a szintetizálásra se energiájuk, se érdeklődésük nem volt, ezért bíznak abban, hogy én ezt a körülményekhez képest jól megteszem. Lehet, hogy ők jobb döntéseket hoznának, de most elfogadják tőlem. Én konzultatív vezető vagyok. A lányok számára például ez nehezen elfogadható volt, zavarta őket, hogy miért nem mondom meg, mit kell tenni. Azért, mert nem tudom, miből indulunk ki. A fiúk számára ez sokkal természetesebb volt, el is várták, hogy mindenkit meghallgassak. Két éve tudtam olyan hiteles lenni, hogy elfogadják a döntésemet arról, hogy ki játsszon, és volt ugyan olyan, hogy vitatták, de alapvetően jó struktúra volt. Nem muszáj így működni, de hiteles működés kell, amiben elfogadják a vezetőt vezetőnek. Mindegy, honnan jön a kapitány. Nem mindegy viszont pár dolog. A csapat és kapitánya hozzon létre egy jól működő szerveződést, amiben tisztázottak a szerepek. Ültethet a balszélső is, de akkor legyen világos, hogy ő ültet, ettől a kapitánynak számos feladata marad abban, hogy a kohézió megmaradjon. (Egyeztet a nyílt csapat a 2016-os Eb-n)
– Felállhat úgy a rendszer, hogy van egy állandó fix kapitány, ott van az edzéseken, ő válogat. A szövetségi szempontokat ő biztosan tudná érvényesíteni, és ha sikerülne olyan személyt választani, akit a teljes élmezőny elfogad, akkor a másik részről is megvan a támogatottság. Persze nem könnyű ilyen embert találni.
– Amennyit abból látok, ahogy a csapatok formálódnak, x hívja y-t, de az ne szóljon z-nek, mert akkor ez és ez lenne, meg n és k is jöhet, de csak azután, hogy… És így tovább. Ez annyira elválaszthatatlan része a magyar válogatottak kialakulásának, hogy nehezen tudom elképzelni azt, amit mondasz. Ettől még lehet, hogy létre lehetne hozni egy ilyen állapotot. Sok konfliktus és sértődés árán állna össze, és lassan fordulna termőre. De középtávon járható lehet. Alapprobléma, hogy kevés olyan játékos van, aki azon a szinten tud húzogatni, mint az ezekben a válogatottakban játszók.
– Tegyük fel, a játékosok azonosulni tudnak a vezetőség szándékával. Ebben az ideális világban te milyen teamet építenél, kikre van szükség egy ilyen válogatottban?
– A magyar bridzs lehetőségeit ismerve nem tudok stábban gondolkodni. Illuzórikus. Lehetne szép dolgokat mondani, de közben tudom, hogy a szövetség pénzét ilyen mértékben nem kéne erre fordítani.
– És ha a csapat szponzorálja?
– Azt feltehetjük, de feltehetjük azt is, hogy összeáll annyi szakember, aki hajlandó azt a kis szeletet beletenni, amihez ért, úgy már lehetne. Lehet mondjuk, hogy van olyan válogatott, aki már nem akar válogatott lenni, de szívesen adna folyamatosan jó feladatokat a csapatnak, mint én a Keményéknek, csak nálam jobban, hogy strukturált módon végigmenjünk a bridzs területein, hogy a pároknak mindegyikről legyen közös elképzelésük. Erre lehet, hogy lenne ember, akár ingyen is. Kérdés, hogy lenne-e a válogatott egy sikeres magyar ügyvéd, ha hétről hétre ilyen “marhaságokkal” kéne foglalkoznia. De kell egy ember, aki fel tudja tenni a kérdést, hogy mi kell ahhoz, hogy a leghatékonyabban tudj játszani, és erre olyan válaszok jönnek, amivel a többiek tudnak mit kezdeni, és végrehajtható, valódi segítségeket kapnak a játékosok. Az meg a feltételek része, hogy az lehet válogatott, aki végigcsinálja a melót, a sportpszichológust heti rendszerességgel meglátogatja.
– Igen, testben ott van üléseken…
– Az együttműködés könnyen ellenőrizhető valami, egy szakember gyorsan leveszi, mi az ábra. A keret összeállításánál ennek szempontnak kell lennie. Más sportágakban ez valós igény, azt nem tudom, hogy bridzsben támaszthat-e ilyet a vezetőség.
– Kell-e a stábba menedzser, szervező?
– Nem, azt a kapitány el tudja végezni. Ostendben nekem a legnagyobb állandó munkám az volt, hogy az ellenfelek ültetésének ismeretében leválogattam a konvenciókártyáikat, átnyálaztam, bejelöltem a szokatlan dolgokat. Három csapat mellett ez elég húzós, de egy csapat mellett ez is belefér a kapitánynak.
– Bár ez inkább edzői feladat, nem?
– Igen, hiszen ez szakmai munka, de csinálhatja a kapitány is. Ez nem egy technikai sport, ahol sok szervezési feladat van, ami adódik, azt el tudja látni a kapitány.
– Kapitányi feladat a beszámoló is, oszd meg, kérlek, velünk a kedvenc partidat az Eb-ről.
14. forduló, 28. leosztás
Egészen elképesztő gyöngyszemet sodort az élet Hegedűs Gál és Norberto Bocchi kezébe, ahogy a 14. fordulóban minden Északnak. Pontozásos értékelésű versenyben a magyar Észak technikára és stílusra is több pontot kapott volna, mint az olasz világsztár.
Kezdjük a licittel. Észak számára ugyanezen figurák Délen, szingli treffel (lehetetlen? dehogy!) automatán hoznák a 12 ütést pikk adu mellett, és amilyen szlemstatisztikája a Hegedűs–Szegedi párosnak volt, megkockáztatom, hogy be is mondták volna. Dubló treff dáma is jó, de azzal azért valószínűleg még Balázs sem mondta volna be. Van-e kockázat az 5 kőr licitben? Legfeljebb annyi, hogy így nem indulnak bele a kőr villába – de hát amúgy is káróval fognak indulni! Szóval, ami teljességre törekvést illeti: a licit során máris szerzett néhány pontot a mi fiunk.
Most kattintgassuk végig, hogy mi történt a zárt teremben.
A négylapos végállásban sokan elaludtunk volna (erre még visszatérek), Dumbovich azonban szerencsére résen volt és a megfelelő pillanatban odaszúrta a treff tízest. Ha kicsit tett volna, a felvevő is kis treffet tesz, és a felvétel teljesül. (Ezt a helyzetet sokan megoldottuk már úgy, hogy az asztalon van a király, de amikor a rejtett lapok közé kell odaképzelni a végállást jelentő kártyákat, nem is olyan egyszerű a feladat.)
Tudunk Bocchi játékán javítani? (Na jó, hát ha mi nem is, de Gál mindenképpen.)
A felvevőjáték már a második ütésben eltért. Hegedűs is magas pikkel lopott, de nem a pikk királlyal folytatta az aduzást, hanem a pikk tízest ütötte át a bubival, aminek nem az volt a célja, hogy begyűjtsön néhány pontot az esztétikai szépségért, hanem óriási többletesélyt adott saját magának. Ha most esik a szingli pikk kilences, már száz százalékos teljesítése lett volna: újabb káró lopás magasan, pikk nyolcassal az asztalra, újabb káró lopás magasan, kőr ász (alá a tízes), kőr király, kőr impassz a kilencessel. Ha üt, akkor az asztalról lehet dobni egy treffet a kőr dámára, ha nem üt, akkor Kelet bármit hív, ütést ad (hiszen a kőrökből is, aduból is kifogyott), vagy ha Nyugat kimutat a harmadik körben, akkor a negyedik kőrrel kitesszük Keletet.
Valahogy így:
A pikk kilences azonban nem esett, Hegedűs azért fellopta a kárót, aduzott még egyet, a kőr ász után kőr királlyal asztalra ment, hogy eliminálja a kárót, majd lehívta a kőr dámát, és ez volt az állás:
Amikor élőben néztem a meccset, ezen a ponton megfogalmazódott bennem: nem lehet itt egy egyszínű beszorítás treffben? De aztán gyorsan beláttam, hogy nem, hiszen Kelet három utolsó lapja nem muszáj, hogy treff legyen, tarthat treff ász-dámát és egy kárót, akkor pedig lőttek az egyszínű beszorításnak. Ezért aztán amikor hobbibridzsező barátom éjszaka emailben megkérdezte tőlem, hogy véletlenül nem egyszínű beszorítás-e a megoldása ennek a partinak (tényleg, az ember AQB-t lát egy király mögött, rögtön Ottlikra kell gondolni? (igen!)), flottul tudtam neki nemet mondani (na, szép). Kérte, hogy küldjem el neki a végállást, mert nem emlékszik a lapokra, és nem tudja megkeresni… (másnap megküldtem, a bocsánatkérésemmel egyetemben).
A magyar felvevő tehát visszaért ugyanabba a kerékvágásba, ahol Bocchi is tartott, egy apró, de jelentős különbséggel: a négy lapos végállásban az aduk mérete tért el. Bocchinak nem volt más játéka, asztalra ment kőr lopással, treffet hívott, Dumbovich résen volt a treff tízessel, vége. Hegedűs Gálnak azonban volt egy mellékesélye még. Kihívta a negyedik kőrt, hogy ellopja, de ezen a ponton az olasz Keletnek dobnia kellett (na, ez csak másnap reggel jutott eszembe – valószínűleg nem fértem volna bele a partira szabott időkeretbe). Ha a kis treffjét dobja, a következő pillanatban már végállásban is lesz. Ha közepes treffet dob, akkor partnere treff tízes közbeszúrása már ütést ad, tehát Kelet kénytelen eldobni a káró dámát, mielőtt még egyáltalán felmerülne az egyszínű beszorítás kérdése. A négylapos végállásban megadható a kegyelemdöfés, a pikk nyolcas lehívására Keletnek nincs ellenszere. Az asztalnál Gál végül ugyanazt a treffhívást választotta, mint amit Bocchi, és a partit kihúztuk.
Mire kellett volna játszania Gálnak? Az egyszínű beszorítás csak akkor működik, ha pontosan így vannak a középlapok (a tízes Nyugaton, a többi Keleten), és pontosan ez az elosztása is az egyes színeknek. Akár a treff bubi, akár a treff dáma kerül Nyugatra tízes helyett, nem működik az egyszínű (nem is beszélve arról, ha kettő is ott van a háromból). Amikor a négylapos végállásban döntési helyzetbe kerülünk, akkor még kint van egy káró (ezúttal Nyugaton, de ebben nem lehetünk biztosak, hiszen nyugodtan lehetett volna Kelet elosztása 2–2–6–3 és Nyugaté 1–4–4–4). Ha a hiányzó káró Keleten van és lehívjuk az adut, akkor vége a partinak, Kelet treffet dob, és a felvétel elbukik. Ha a hiányzó káró Nyugaton van, akkor persze látszólag semmit nem veszíthetünk az aduhívással, Kelet vagy beszorul egy színben, vagy nem, de ez csak akkor lenne igaz, ha az ellenfelek nyílt lapokkal játszanának és Nyugat a nagy treffjét mindig berakná. Ez azonban távolról sem így van. A Litvánia elleni meccsén a sokszoros lengyel válogatott, akinek az eredménylistája most nem fér ennek a cikknek a kereteibe, Grzegorz Narkiewicz „sajnálta” betenni a treff tízest, és a litván felvevő (Arlovich) a Bocchiéval azonos végállásban teljesített a kis treff körbeengedésével (na még egyszer: bravó, Miklós!). Ha Narkiewiczcel megtörténhetett, akkor bárkivel megtörténhet – különösen, ha treff tízes helyett a bubit vagy a dámát osztják neki, amit még nehezebb beáldozni! Gál tehát – meggyőződésem szerint – az összes létező sanszra rájátszott, és a végállásban is a jobb esélyt választotta (még ha nem is biztos, hogy eszébe jutott Ottlik találmánya).
©2014-2024 Magyar Bridzs Szövetség
