Kezdőoldal

Negyedszer kezdek neki ennek a beszámolónak. Próbálom megfejteni, hogy miért. Talán azért, mert ellentmond egymásnak, amit érzek, és amit gondolok? A szívem azt dohogja, hogy a budapesti Eb a nyílt csapat számára végül elszalasztott lehetőség lett. Focihasonlattal élve: nem is arról van szó, hogy az utolsó 3 percben már csak tartani kellett volna a labdát, hanem arról, hogy még egy kapott gól is belefért volna. Kettő már nem… Az eszem azt mondja, megmutattuk, hogy a magyar válogatott világszínvonalon tud bridzselni. Ez óriási eredmény, óriási büszkeség. (A nyílt válogatott, balról: Talyigás Péter kapitány, Winkler Gábor, Szilágyi László, Hegedűs Gál, Dumbovich Miklós, Szalka Tamás, Kemény György)

Felkészülés
A felkészülési időszakra a csapat tagjaival közösen, az Elnökség jóváhagyásával a következő célokat határoztuk meg (az akkor felállított prioritás szerint visszafelé – vagyis a legkevésbé fontostól a legfontosabbig haladva).

Egyéni felkészülés támogatása
Még ha nem is nagy öröm kimondani, ezen a téren nem tudtam segíteni. A sportpszichológusra vonatkozó javaslatomat mind a csapat, mind az Elnökség elvetette, a fizikai erőnléti felkészítés támogatását végül nem tudtam megszervezni, megoldani – ebben a játékosok igyekeztek a saját feladatukat elvégezni.

Úgy érzem, ezek a hiányosságok később visszaütöttek.

Csapategység
Joggal merül fel a kérdés, hogy van-e értelme csapategységről beszélni egy olyan sportban, amelyben pároknak kell a maximálisat nyújtaniuk? Meggyőződésem, hogy igen, van. A párosversenyek jellegzetessége, hogy egy-egy balul elsült akció után „csak” a partnernek tartozunk elszámolással. Csapatversenyeken a helyzet egészen más, a felelősség sokkal nagyobb. Ennek megfelelően két dologra is vigyázni kell: egyrészt ez a felelősség ne nyomja agyon a játékosokat, másrészt egy jó csapatban a csapattársak nézzék el a hibákat (ha másért nem, hát azért, hogy az övéket is elnézzék) – és mindezt úgy, hogy az előbb említett felelősségérzet ne múljon el.
Ahhoz, hogy erre legyen esély, fontos, hogy a csoport túllendüljön a formálódásból és az első viharokból adódó feszültségeken. Nagyon fontos, hogy ne ezek vigyék el az energiát, vagyis az egyes tagok (párok) úgy tudjanak teljesítményt leadni, hogy nem is gondolnak a csoporton belüli feszültségekre. Ehhez egyébként arra is szükség van, hogy a csoporton belül elfogadott szerepek jöjjenek létre.

Úgy érzem, annak ellenére, hogy ez a terület nem kapott kiemelt figyelmet, a felkészülési időszakban mégis sokat fejlődött a csapat (nem kis részben a csapattagok ilyen irányú erőfeszítéseinek köszönhetően!), még ha nem is érte el a tökéletes állapotot (van-e ilyen egyáltalán?). A szerepek többé-kevésbé tisztázódtak, ennek hatására a többiek hibáinak figyelése, elemzése nem lett központi kérdés. Ha az ilyesfajta elemzés nem is maradt el teljesen, de semmiképpen sem hatalmasodott el annyira, hogy az az eredmény kárára lehetett volna.
Ezen a területen tehát kismértékben lehetett volna fejlődni, de a csapat egysége inkább jó hatással volt az eredményre, mint hátráltatta.

Párok közötti összhang megteremtése
Ezt a témát már abszolút kiemelt jelentőségűnek tekintettem. Ha különböző módszerekkel és intenzitással is, de mindhárom pár esetében szükség volt fejlődésre, és ebben a tekintetben mind nagy utat jártak be. Úgy érzem, az elvégzett munka ezen a téren volt a legsikeresebb.

Egy párkapcsolat működési mechanizmusa mindig intimszféra. Ennek ellenére, úgy érzem, hogy a párok egymásra hangolódásában hatékonyan részt tudtam venni, ami persze csak úgy volt lehetséges, hogy ezen a területen maguk a játékosok is rengeteget dolgoztak (szó szerint értendő).

Edzéslehetőségek
Nyilvánvalóan ez a feladat volt a legfontosabb. A csapat számára lényegében folyamatosan volt lehetőség színvonalas ellenfelek ellen a BBO-n edzeni. Ha lehetett volna, az élő játék esetleg hatékonyabb lett volna. De amerikai és olasz sztárokkal felálló csapatok ellen többször, valamint az izraeli és a horvát válogatott ellen is volt lehetőség játszani. Az élő versenyen való részvételt részben anyagi okok, részben időhiány miatt csak egyszer sikerült megszervezni: a csapat négy tagja Berlinben szerepelt, nagy sikerrel. Ugyanakkor a három párból kettő a válogatott szerinti felállásban játszott a hazai bajnokság(ok)ban is, ezzel is biztosítva az összeszokáshoz szükséges időt.

Úgy érzem, hogy az adott feltételek mellett edzéslehetőségek szempontjából ennél többet nem lehetett volna nyújtani.

A csapat teljesítménye a versenyen
Ebben a szakaszban nem az eredményről kívánok beszámolni, hanem arról, hogy a magyar nyílt válogatott milyen teljesítményt nyújtott mint „csapat”.

Nagyon fontosnak gondolom, hogy a csapat általában egységesen ítélte meg a helyzeteket: az egyes mérkőzéseket, a csapat állását a versenyen belül, sőt általában az egyes párok teljesítményét is (bár a dolog természetéből adódóan ebben azért voltak eltérések). Jónak gondolom, hogy a feszültségek nagy része (nyilván nem minden) a kapitányhoz került becsatornázásra, így egy-egy játékos (vagy pár) bizonytalan érzelmi állapota nem rontotta a játékosok közötti viszonyt.

Az utolsó nap reggeléig a hangulat egységesen optimista volt. Annak ellenére, hogy az egész csapat ebben bízott, mindenkit váratlanul ért, hogy meggyőző előnnyel továbbjutó helyen álltunk, ráadásul az előttünk álló három mérkőzés (igen, még a lengyelekkel együtt is) lényegesen könnyebbnek ígérkezett, mint a versenytársainké, akik mindegyikének legalább két nehéz meccse volt még.

Ezen a ponton a csapat teljesítménye zuhanórepülésbe kezdett. A délelőtti „bemelegítő” meccsen, Feröer-szigetek válogatottja ellen még akadozó motorral is sikerült nyerni egy kicsit, de aztán a motor leállt, és többet már semmi nem sikerült.

Úgy vélem, hogy nem voltunk felkészülve erre a helyzetre (nem is könnyű). Sem fejben, sem fizikailag nem volt képes átváltani a csapat. Az addigi nyugodt/harcos/optimista játékot felváltotta a „sikerült” optimizmusa és a „ne rajtam menjen el” görcse.

Azt gondolom, ez tipikusan az a probléma, amelyet az a csapat tud megoldani, amelyiknek a tagjai gyakrabban kerülnek ilyen helyzetekbe, amelyik pszichésen felkészült erre a nyomásra, és amelyik fizikailag is, és idegileg is rendelkezik az ehhez szükséges állóképességgel. (Megjegyzem, a pszichés tűrőképesség egyik legfontosabb összetevője a fizikai állóképesség.)

Természetesen a kapitányi beszámolónak nem feladata arra vonatkozóan javaslatot tenni, hogy a szövetségen belül milyen súllyal szerepeljenek az egyes feladatok. Amennyiben a válogatott szereplése a jövőben kiemelt súllyal szerepelne, úgy az alábbi konkrét javaslatokat ajánlom megfontolásra:
– A válogatottak számára olyan sportpszichológiai szakembert találni, aki hosszú távon a szövetség rendelkezésére áll – nem egy-egy versenyre. Apránként megismeri a sportágat, a játékosokat, és érdemi támogatást tud nyújtani a felkészülés alatt és a versenyen is.
– A válogatottak számára olyan külföldi versenyeken való részvétel lehetőségét biztosítani, ahol megtapasztalhatják a jó szereplés lelki hatásait – részint önbizalmat építhetnek, részint hozzászokhatnak a jó pozícióban szerepléshez, nem utolsó sorban világklasszis ellenfelek ellen gyakorolhatnak.
– A válogatottak számára olyan edzőt találni, aki megfelelő programmal a válogatottak fizikai edzettségét a rendelkezésre álló időben növelni tudja – a játékos meglévő kondíciójához és időbeni lehetőségeihez igazítva.

Úgy vélem, hogy a fenti javaslatok megvalósítását akkor is érdemes lenne megpróbálni, ha ehhez esetleg a nevezési díjak emelése szükséges (nyilvánvalóan ez is egy több szempontból vizsgálandó javaslat). A magyar bridzssport nagyon várja (és megérdemelné) a nemzetközi sikereket. A szükséges játéktudás megvan, a felkészüléshez minimális támogatás nagyon sokat jelentene ahhoz, hogy áttörjön a gát.

A párok teljesítménye
(Előre bocsátom: az egyes párok teljesítménye természetesen nagyon nehezen mérhető objektíven. Kevés támpont áll rendelkezésre, különösen, amikor a kapitány kevésbé ért a játékhoz, mint a játékosaik. A Butler-szkórnak megvan az az előnye, hogy számszerűsít valamit. Hogy torz, azt mindannyian tudjuk. Hogy mennyire, arról megoszlanak a vélemények. Mivel az új szabályok szerint ültetni „vakon” kell, ami azt jelenti, hogy amikor a kapitány meghatározza az égtájakat, akkor nem tudja, hogy kik lesznek az ellenfelek a másik csapatból, teljesen véletlenszerű, hogy az erősebb párok ellen ki játszik egy adott meccsen. Idén például úgy alakult, hogy nagyon kevés kivétellel a Dumbovich–Winkler párnak jutottak a legerősebb ellenfelek.)

Dumbovich–Winkler
Nehezen indult be, az első 10 forduló után még negatív volt a szkórjuk (az összesített Butler és saját megítélésük szerint is), ezt követően azonban (az utolsó napig) szinte kizárólag pozitív meccseik voltak. A „monacói”-norvég világsztárok, Helgemo és Helness, illetve a végül nyertes franciák ellen is egészen kitűnő szettet játszottak, de általánosságban is elmondható, hogy itthon közismert technikai tudásuk a nemzetközi mezőnyben is teljes mértékben megállta a helyét, sőt.

Hegedűs–Szilágyi
Nekik a verseny közepén volt egy kicsit gyengébb periódusuk. A verseny első harmadában, és az utolsó harmadában is stabil, nyugodt játékkal gyűjtögették a pontokat. Eredményességben és hangulatot tekintve is a legkiegyensúlyozottabb pár volt. Meglepő módon a jó partik zöme az ő esetükben is a kitűnő technikai megoldásokból („a kártyázásból”) adódtak, kevésbé az utolsó reléig kidolgozott részletes licitrendszernek köszönhetően.

Kemény–Szalka
Amikor összeállt a csapat és megkaptam a kapitányi felkérést, az volt a koncepció, hogy ők lesznek a „harmadik” pár. Tökéletesen egészítették ki a másik két párt: a meccsek több mint a felét játszották (20-at a 36-ból), köztük a legerősebb csapatok ellen is. A rendkívül erős nemzetközi mezőnyben simán átlag feletti szkórt hoztak. Nagyon pozitív volt a szereplésükben, hogy a verseny alatt is folyamatosan javult a szkórjuk (az utolsó naptól eltekintve). Ez a pár dolgozott messze a legtöbbet az előkészületek során, és úgy vélem, hogy ez a munka meglátszott egyrészt az együttműködés magas minőségében, másrészt az eredményekben is.

Összegzés
Visszatérve a nyitó mondatokhoz: mint annyiszor, a belső csatának most is az a vége, hogy az érzéseim csalnak meg, nem a hűvös ráció. (Ugye ha „érezzük”, hogy esni fog a szingli király, azért ha csak lehet, impasszra játsszuk a színt kilenc aduval?). Ismét kiderült: akiket mi itthon kiváló játékosoknak látunk, nemzetközi szinten is az élmezőnyhöz tartoznak. Ugyanakkor a legerősebb csapatokhoz képest hiába elenyésző a lemaradásunk (vagy talán egyáltalán nincs is) játéktudás tekintetében, azt látni kell, hogy egy olyan csapat, amelyiknek két vagy akár három párja is bridzsből él, óriási előnnyel indul velünk szemben mentális és fizikai erőnlét, versenyrutin vagy éppen győznitudás szempontjából. A magyar csapat most megmutatta, hogy van lehetőség egy világversenyen ennél jobb eredményt elérni. Úgy hiszem, hogy ha a szövetség aktívan (és célzottan) támogatja a mindenkori válogatott csapatot, úgy megnő az esélye egy ilyen sikernek.

Végül szeretném megköszönni az Elnökségnek és a Szetei Zsolt vezette szervezőknek, hogy mindvégig támogatták a csapat munkáját.

A későbbiek folyamán bemutatok néhány izgalmas partit is, mielőtt teljesen a feledés homályába vesznének.