Reményteljes itthoni várakozás előzte meg az 1968-as ifjúsági Európa-bajnokságot. Harminc évvel azelőtt fejeződött be a magyar sikersorozat egy Európa-bajnoki címmel. A háború után a vasfüggöny és a bridzs iránti hivatalos ellenszenv meggátolta legjobbjainkat a komolyabb megméretésben. Az első lehetőség a prágai esemény volt. Koltai Gábor legutóbbi cikke felidézett bennem néhány régi prágai emléket.
Szorgalmas felkészülés előzte meg a részvételt. Az edzéseket Kaufmann István, a kor kimagaslóan legjobb játékosa irányította. Személyes tragédiája volt, hogy rosszkor született, legjobb évei az elszigeteltség jegyében teltek. Mindenki Pistának hívta, még idősebb korában is, valahogy nem illett hozzá a bácsi szó. Azt hiszem, Szilágyi Laci nevezte el nevének végződése után Manónak, de ezt csak a háta mögött használtuk, senki nem szólította így.
Pista intelligens és elegáns játéka közben nem ismert kegyelmet az ellenfelekkel szemben, villámgyorsan hívta a lapokat, gyors helyzetfelismerésével könnyen zavarba hozva mindenkit. Temperamentuma nem kímélte a partnereit sem, nem tudta elviselni a rossz játékot. Ha azonban nem volt kártya a kezében, nem volt nála kedvesebb, könnyedebb, humorosabb ember a teremben. Igaz, ritkán állt fel az asztal mellől, csapatában az elsőtől az utolsóig ellenőrzése alatt tartotta a lapokat.
Vérbeli játékos volt tehát, nehezen viselte az asztal sarkán ülve ifjú tanítványai vereségeit. A prágai Eb-eredmény ugyan nem volt jó, de a csapatból a Linczmayer–Vinkler pár a következő évben már a felnőtt válogatottban játszott az európai színtéren, néhány év múlva pedig Szász Domokos is a válogatottba került. _A képen Vinkler László és Linczmayer Lajos. Ellenfeleik is neves játékosok: balról Faragó András, a válogatott későbbi kapitánya, jobbról Berentey Ernő a VRB későbbi elnöke._
Az asztal sarkáról szerencsés véletlen folytán én is végigkísérhettem a prágai eseményeket. Szkórerként utazhattam a csapattal. Sajnos egy évvel túl voltam a korhatáron, de a felkészülésben végig részt vettem, így ez volt a vigaszdíjam. Szerencsére csak a helyszínen derült ki, hogy szkórerre nincs szüksége a rendezőségnek, így aztán testközelből figyelhettem a győztes svéd csapat későbbi világsztárjait: Sundelint, Morath-ot és Gullberget. Ámulva tapasztaltam, hogy kicsivel kérnek, lapszámot jeleznek, és azt is fordítva. Persze egy pillanatig sem gondoltam, hogy ez sikerük egyetlen titka. Kitűnő játékuk, fegyelmezettségük, udvarias viselkedésük, nyugalmuk mind-mind összetevői voltak a győzelemnek.
A svédeken kívül több, később hírneves játékos szerepelt az első ifjúsági bajnokságon, többek között az osztrák Buchmeyer és az angol Cansino, aki már felnőtt válogatott is volt. Utóbbival együtt söröztem a teraszon a magyar–angol meccs első félidejében. Sajnos, a második részben egyedül maradtam, ő beült játszani. Nem látszott a teljesítményén a sörözés… Cansino egy évre rá a tihanyi versenyen is játszott a világ akkori legjobb női játékosával Rixi Markussal _a képen Jonathan Cansino Rixi Markussal és Zánkay Péterrel a Balatoni Bridzsfesztiválon 1969-ben_. Néhány év múlva fiatalon, harmincas éveinek elején meghalt.
Különös érdekessége a versenynek, hogy augusztus eleje volt. A „Prágai tavasz” nyáron is folytatódott, az emberek vidáman és felszabadultan, de nem harsányan ünnepelték, hogy a kommunizmus ereje megroppant. Nekem, aki félig-meddig felnőtt fejjel értem meg 56-ot, deja-vu érzésem volt az emberek között járva-kelve, egyesekkel szóba elegyedve. Abban is hasonló volt a helyzet, hogy senki nem nézett az égboltra, ahol már gyülekeztek a sötét felhők.
Több szabadidőm lévén egy kis városnézésre is tudtam időt szakítani. Bár előzőleg már voltam egyszer a városban, Prága csodálatos hely, rengeteg a látnivaló, nem is beszélve az enni-, innivalókról. Volt egy mindenki számára szabad délelőtt, gondoltam, társat keresek a barangoláshoz. Szász Domáról tudtam, hogy már tizenegyszer járt itt, a hatvanas években ugyanis volt egy Duna Kupa páros verseny sorozat, ennek időnként Prága adott otthont. Szóltam neki, hogy menjünk el a Hradzsinba, mégis csak más, ha az ember egy rutinos turista társaságát élvezheti. Kiderült, hogy ő még nem járt ott, mindig tervezte, és azzal nyugtatta magát, hogy rövidesen úgyis visszajön. „Inkább pihenek” – mondta. „Délután nehéz meccs van” – tette hozzá. „Jövünk mi még ide…” – nyugtatta tovább kulturális lelkiismeretét.
Három hét múlva a tankok mentek helyettünk…
