Például ilyesfélék:
Hogy mihez kezdünk ezekkel az odavetett félszavakkal, korrektúrákkal és lejátszási utasításokkal, csak rajtunk múlik. Hiszen, mint azt annak idején nálam mélyebben gondolkodó gimnáziumi osztálytársaim is megmondták: „Mindenről az utókor tehet.” Nem ismerhettem őt, és nincs is felhatalmazásom _saját magamtól sem_ arra, hogy bármit is merjek gondolni róla. Azonban az a kép, ami ezekből a gondolatfoszlányokból kirajzolódik, akaratom ellenére is megmutat egy kis darabot annak az embernek a munkához való viszonyáról, aki a Kalandos utazás a bridzs ismeretlen vizeint írta.
Nem magyarázom meg, tartsatok velem – a következtetéseket pedig rátok bízom.
Az újságokban szereplő partikkal ötféle dolog történt. Volt, hogy kivágta őket _egy_. Drasztikus megoldás, az utókor kissé ráncolja a homlokát, de nem ás mélyebbre. A legszerencsésebbek megúszták egy pipával vagy egy „jó”-val _kettő_. De szerencsésnek lenni nem nagy dicsőség, ezek a partik általában vagy unalmasak, vagy – ritkábban – tényleg jók. Igen, a legalja az a néhány parti, amire láthatóan rá se bagózott: ezek még egy pipát sem érdemeltek _három_. Az izgalmasabbakat végigszámolta: karikázta, aláhúzta, áthúzta a kiment lapokat _néha az összes módszerre szüksége volt egyszerre_ _négy_.
Az ötödik kategória miatt olvassátok ezt a cikket. Ottlik, aki megfejtette az angol nyelvű kereszt- és szórejtvényeket, hozzászólt az öt színnel játszandó bridzset taglaló _háromnegyed évszázad távlatából zsákutcásnak tűnő_ írásokhoz, néhány partit alaposan újrafogalmazott. Neki köszönhetően most duplafeladványok következnek.
_Egy Ottlik nevére az Attila úti lakására címzett The Bridge World-ös boríték a Petőfi Irodalmi Múzeumban; fotó: Bridzsélet_
1. Melegítésnek egy könnyű darab
Az 1939. augusztusi számban megjelent egy írás Frank K. Perkins tollából A felvevő fejfájásai címmel. Az utolsó parti egy ritkán felbukkanó, de nem ismeretlen színkezelési problémát kíván bemutatni.
Kőr indulás után kell teljesítenünk _1. feladvány_
Szegény szerző arra szeretett volna példát hozni, hogy az egy szem asztali átmenet miatt a káró szín helyes kezelése az lenne, hogy a király lehívása után a dámát átütjük az ásszal, és _ha kell_ körbe engedünk egy megfelelő címletet _mivel öt külső fejütésünk mellé négy káró ütés is elegendő a teljesítéshez_. Ily módon a 3–3-as káró elosztások mellé megnyerjük a dubló kilenceseket és dubló bubikat is. A cikkben ajánlott játékmód szerint tehát kézben kell ütni az első kőrt, a kárót felmagasítani az ajánlott technikával, és a kőr király megmarad átmenetnek.
Észrevételek? _2. feladvány_
Nos igen. Így azért könnyebb egy fokkal, hogy valaki néhány évtizeddel ezelőtt kimazsolázta nekünk a gondolkodnivalót. Ahhoz azonban, hogy ezeket a szépséghibákat mi észrevegyük, ő az összes _mondjuk példányonként nagyjából ötven_ partit ugyanezzel az igényességgel gondolta végig – a szorzást rátok bízom.
Mint mindannyian jól látjátok, a felvétel teljesíthető másképpen, kevésbé látványos eszközökkel is. _Jó, én nem láttam, ezért Ottlik oda is írta puha ceruzával:
„1. ♥K
2. ♣2K3
3. ♥B7
4. ♥A
stb.”_
Értelmezésem szerint: a kőrt az asztalon ütjük, körbeengedünk egy kis treffet, a második kőrt kihagyjuk, a harmadikat megütjük kézben, és treff ász, treffet játszunk. Keletnek már nincs kőrje, így simán teljesítünk.
Senki nem állítja, hogy az Ottlik által javasolt játék jobb esélyű, mint az eredeti, csakhogy itt kérem, egy feladványról van szó. Illik, hogy egy feladványnak csak egy megoldása legyen.
Ennyi?
Dehogy. Ottlik átnyilazta a pikk négyest és a treff hármast Észak és Kelet lapjai között. És tényleg. Pontosan ennyi hiányzik ahhoz, hogy a cikk eredeti mondanivalója maradéktalanul érvényesülhessen.
Ugye máris komfortosabb érzés?
2. Egy kicsit komplikáltabb eset, ezúttal adujátékban
Az 1937. szeptemberi szám különösen használtas. A 12. és 13. oldal beszakadt, de valaki gondos kézzel megragasztotta, valaki pedig nagyon határozottan összefirkálta. J. C. Stablein azt kérdezi cikkében, hogy miután a kedves olvasó Dél lapjaival a negyedik helyen elindult 1 pikkel, teljesítené-e az alábbi 4 pikket, Nyugat káró király indulása és káró folytatása után?
Hogyan játsszon a felvevő? _1. feladvány_
Az ötlet valóban szép. Arra épül, hogy annak a valószínűsége, hogy a pikk dáma esik, lényegesen kisebb annál, mint, hogy a kőr figurák közül legalább az egyik Keleten van, különösen annak fényében, hogy Nyugat passzos volt. Márpedig, ha kétszer az asztalról tudnánk hívni a kőrt, akkor a kétszeri impasszal biztosíthatnánk a felvételt. Ha a második kárót ellopjuk, és kétszer aduzunk, máris elbuktuk a felvételt. Mi lenne, ha a pikk ász után rögtön kis pikket hívnánk? Így feladjuk a pikk dáma elfogásának esélyét, de szerzünk elegendő közlekedést!
Hol a bökkenő? _2. feladvány_
A figyelmes olvasót esetleg zavarhatja, hogy a felvétel – nagy odaadással – teljesíthető két magas adu lehívása után is: treff ásszal asztalra megyünk _de nem azért, hogy kőr impasszt adjunk!_, fellopjuk a harmadik kárót. Lehívjuk magas treffjeinket, és ha Nyugat nem lop bele, akkor ütésbe hozzuk az utolsó kézi aduval. Ezek a lapok maradtak:
Nyugat most még kiszáll káróval, amit az asztal ellop, de már elég egyszer megadni a kőrimpasszt: Nyugat üt, és csak kőrje marad, ő hívja meg nekünk a kritikus színt másodszor.
Rossz a feladvány? Könnyen javítható. Csak ki kell cserélni két lapot Nyugat és Kelet között: a kőr négyesért a káró ötöst.
3. Egy esztétikai kérdés
Darvas Róbert The Defeat című írása 1939 novemberében jelent meg. A cikk a szerzőtől megszokott évődő, önironikus stílusban egy udvarlás történetét írja meg, melynek sikere – mily meglepő – a bridzsjáték eredményén múlik.
Ez az a cikk, amelynek második partija talán a bridzsirodalom legismertebbje _mint tudjuk, tévesen valamiért Belladonnának is szokták tulajdonítani_, ahol a felvevő ihletet merítve az ifjú és csinos hölgy jelenlétéből, tökéletes tempóérzékkel pontosan egyet hív le 4–4-es zárt színéből, hogy aztán egy öngyilkos beszorításba és kényszerhívásba kergesse ellenfelét, akit végül a parti megkoronázásaként Vienna Coup-val szorít be a teljesítésért.
_Ottlik bridzsasztala, rajta a fém tokjaiból egy a PIM-ben; fotó: Bridzsélet_
A mese szerint a gyönyörű _és méltán világhírű_ felvevőjáték hatására a szép Betty közelebb húzódik székével Roberthez, amikor elkövetkezik az este utolsó partija.
Délen 1 szannal kezdtük a licitet – Betty őszinte felháborodására –, Észak 2 szannal invitált, de nem fogadtuk el az invitet… Nyugat a treff ötössel támad, az asztal hatosát Kelet a hetessel fedi, ütünk a nyolcassal.
Mi a tervünk? _1. feladvány_
Nos, Róbert, Budapestről, pikket hívott _„ósdi trükk”-nek hívja saját maga is_, hogy megtévessze az ellenfelet, és az hozzásegítse néhány ütéshez a többi színből.
Kelet ekkor váratlanul az asztalra dobja nyitott lapjait, Nyugat ugyanis a kőr kilencest adja az ütéshez, a felvevő pedig kétségbeesetten hallgatja végig, ahogy Kelet elhívja vacsorázni a szép Bettyt, aki igent mond neki. A cikk így ér véget: „Ugyan már, közhelyes történet. Egy nő tisztelheti a férfit, akiben van vagányság, de nem tud ellenállni annak az erős, csendes férfinak, aki fegyelmezetten nyugton marad hetes zárt pikkjével.”
_Homo ludens – Ottlik egy pakli tarokk-kártyája a PIM-ben; fotó: Bridzsélet_
Mit lehet ehhez hozzátenni? _2. feladvány_
Talán Ottlik esztétikai érzéke tiltakozhatott a végkifejlet ellen, és legalább a maga számára igazságot akart tenni, talán más motiválta, mindenesetre ezt a mondatot fűzte hozzá:
„Aki mindazonáltal beszorította partnerét, vacak kontrázatlan két bukásért, terített négy pikkje helyett!”
És hogy ne kelljen sötétben tapogatóznunk, íme K–Ny lapjai a skicc szerint:
_és valóban, a pikkek lehívására Nyugat három színben szorul, és valóban, Kelet 4 pikkje elvehetetlen…_
4. Pihentető közjáték után komoly munka
„Az eredmények továbbra is ömlenek az egész világról. Az Olimpiai Bizottságot maga alá temette a szkórlapok tömege, de határozottan megígérjük, hogy a júliusi számban nyertest hirdetünk” – ígéri 1937 júniusában az újság. Addig is meg kell elégedniük az olvasóknak Ely Culbertson elemzéseivel. Nos, Ottlik nem elégedett meg…
Dél 3 szant játszik, Nyugat a kőr négyessel indul.
Hogyan kell játszani a partit? _1. feladvány_
Culbertson szerint azt kell észrevenni, hogy hiába magasítjuk fel a kárót, hiába lesz egyenletes az elosztása ennek a színnek, még mindig csak nyolc ütésünk lesz, amikor az ellenfélnek már rendelkezésére áll legalább öt a második kőrhívást követően _1 káró, 1 treff és 3 kőr_.
Úgy tudunk segíteni magunkon, hogy hívunk egy treffet Délről. Ha Nyugaton van az ász, nem mehet el vele, hiszen azonnal felszabadítana öt treffütést, és a két káró figurával az már elegendő lenne. Ha viszont Nyugat elengedi a treffet, áttérhetünk a káróra, most már ugyanis elég ebből a színből öt ütés is. Ha mégis Keleten lenne az ász, akkor is teljesíthetünk, ha 3–3 a treff vagy dubló tízes-kilencest osztottak Nyugatnak.
A helyes játék tehát: a kőrt kézben ütni, és treffet hívni.
Hogyan kell tehát játszani a partit? _2. feladvány_
Ahhoz, hogy erre a kérdésre _valóban_ helyes választ adhassunk, érdemes egy kicsit átrendezni Kelet és Nyugat lapjait. Ezúttal nem arról van szó ugyanis, hogy a feladványnak van mellékmegoldása, és ez a lapok átrendezésével orvosolható. Nem. Van lényegesen jobb játék, mint az ajánlott!
Ottlik szerint teljesíthetünk most is, és nem is kell sokat fejleszteni a Culbertson által ajánlott játékterven. A kőrt az asztalon kell ütni _kell még a kézi átmenet!_, káró ásszal jövünk kézbe, és most hívunk treffet. Miután ütöttünk az asztalon a treff királlyal, a 4–1 kárók közül hármat is elkaphatunk.
5. Megint egy könnyedebb
Az 1938. szeptemberi számban Robert M. Brannon szórakoztató szösszenete azokról a játékosokról szól, akik ha ászt látnak, lehívják azt. A szerző partikon át szenved tanítványa rossz szokásától, végül tekintélyelvű érvelésre fanyalodik. „Nem mindig a legjobb stratégia azonnal lehívni az ászokat, ezáltal lemondani a szín kontrolljáról, és átadni azt az ellenfélnek. Egy ász, ha gondosan vigyázzák, gyakran lemészárolhatja az ellenfél királyát” – idézi Culbertsont.
Ekkor az alábbi lapok kerülnek a játékosok kezeibe:
A felvétel _természetesen_ 4 treff kontra, és Észak ezúttal _természetesen_ nem hívja le ászait. Káró indulásra nem okozott gondot a teljesítés.
Kinek mi jut erről eszébe?
Ottliknak ez:
És hogy miért? Segítek. Mert ebben a partiban Észak hiába hívja le az ászait, hiába csinál egyáltalán bármit, két ászával és három, látszólag tuti aduütésével nem akadályozhatja meg, hogy a felvevő kilencet üssön. A kiosztás olyan erős, hogy ha elvesszük Kelettől a káró figurákat _igen, akár mindkettőt!_, Nyugat akkor is teljesíti a 3 treffet…
6. Melyik a helyes?
1936 februárjában büszke beszámoló tudatja az olvasóval _szerző ismeretlen_, hogy egy amerikai csapat az előző év decemberében 300 partis mérkőzésen 2810 totálponttal győzte le a franciákat. A névtelen író helyhiányra hivatkozva csak két partit tud megemlíteni, ezek közül az elsőben a felvevőnek 4 pikket kell teljesítenie ellenoldali licit nélkül:
A beszámoló szerint az amerikai játékos káró indulását követően a francia felvevő könnyen ütött tizenegyet, míg a francia Nyugat kőr indulására Kelet már a második és harmadik adura is nehezen talált jó dobást, majd amikor megkapta az ütést treffel, egy pszeudokényszerhívás áldozataként kárót hívott. A szerző tájékoztatja az olvasókat, hogy amikor kiderül a 3–1 adu, a felvevőnek magára hagyatva három választása marad, hogy káróban ütést szerezzen és ezzel teljesítse a gémet: azonnali impassz Kelet ellen, az ász lehívása után impassz Nyugat ellen, vagy ellopni egy kárót Délen, és ezzel bármilyen legfeljebb harmadik dámát elcsípni.
Mit gondol a figyelmes olvasó?
Nos, hogy Ottlik mit gondolt, azt véletlenül tudjuk:
„1. ♥A
nem adúzni!
2. ♦A
3. ♥9♠3
4. ♦K
5. ♦7♠2
6. ♥10♠4
7. ♦10♠A
…”
Annak érdekében, hogy követni tudjuk a parti alakulását, vessünk egy pillantást az állásra. Nyugat az utolsó káróhívásba még nem dobott:
Ottlik így fejezi be az elemzést:
„…8. ♥Q♠8♣6
_if 8. ♥Q♥8♠6
♠K
♠Q”
Ha tehát Nyugat nem lopna, akkor a pikk hatos lesz a tizedik ütés, ha Nyugat elélop az asztalnak, akkor treffet dobva nem lehet elvenni a tíz ütést.
A történeti hűség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy az 1936. januári szám részletesen és hosszan foglalkozik az előzőekben taglalt amerikai–francia mérkőzéssel – anélkül, hogy egyetlen parti szerepelne a beszámolóban. A közel ötoldalas írásban az ismeretlen szerző részletesen elemzi, hogy miért hibás ötlet pénzért kínálni bridzsversenyek megtekintését, illetve szapulja a szervezést, amely egyrészt világbajnokságnak kiáltott ki egy magánszervezők által létrehozott mérkőzést, másrészt egy pankrációshow eszközeivel próbálta feldobni azt.
Az írás alapján jelentős bukás lehetett az esemény _mind pénzügyileg, mind kommunikációs aspektusból_.
Cikkünk témája felől nézve ugyan érdektelen, de történeti szempontból megdöbbentőek Culbertson szavai, amelyeket a szervezőnek írt leveléből idézek _1935_!_ december_: „Bridge as a public spectacle by means of electric boards has a tremendous future but when that time comes it will be run and organized by proper national non-profit associations and not by professional promoters…” _A bridzsnek mint elektronikus táblákon keresztül közvetített látványosságnak, hatalmas jövője van, de amikor eljön majd ennek az ideje, nem profi marketingesek valósítják majd meg, hanem nonprofit nemzeti szervezetek…_
A cikk szerzője végül magára a meccsre is kitér egy pár szóval. Valahogy így: „A francia csapatban játszik ugyan néhány kitűnő játékos, de van legalább hat olyan amerikai csapat, és lehet, hogy még annál is több, amelynek nem okozna különösebb gondot megnyerni egy 300 partis meccset ellenük. Ely Culbertson nemzetközi bajnokságokon indított csapatai jó néhány alkalommal _„several times”_ bizonyították a legjobb amerikaiak fölényét a legjobb európai csapatokkal szemben.”
Ez az egyetlen bejegyzés, amelyből egyértelműen kikövetkeztethető, hogy Ottlik évekkel a megjelenést követően tanulmányozta a Bridge World kiadványait. Neki ez volt a véleménye:
„Several times! Culbertson _vagy bármelyik amerikai csapat_ csak 1937-ben, egy évre rá, vett részt
először
európai csapatok elleni versenyen, a budapesti világbajnokságon, ott is kikapott a bécsiektől. Az elő... mérkőzésen majdnem kiestek, Norvégiát csak renonsz és büntetés segítségével tudták megverni – egyébként kiestek volna a döntőből.”
7. Házi feladat
1935 januárjában kielemzik a „World Olympic”-partik második felét. A 13-as parti:
Dél 1 kőrrel indul, és 3 szanban lesz felvevő. Nyugat végig passzol, és a pikk ötössel indul, a felvevő a bubit kéri az asztalról.
Mi legyen Kelet terve? _1. feladvány_
Kelet vélelmezheti, hogy ha a felvevő hozzájut a treffütésekhez, akkor teljesít. Az is világos továbbá, hogy a treffet csak egyszer tudja kiengedni, ami után _ha most a pikk dámát teszi_, később a pikk tízes lesz a lejárat az asztalra. Keletnek tehát kicsit kell tennie a pikk bubira, később egyszer kihagyni a treffet, és ezzel elbuktatni a felvételt. Eddig az elemzés.
_Ottlik egy pakli valamilyen színes olasz kártyája a PIM-ben; fotó: Bridzsélet_
A felvétel tehát bukik? _2. feladvány_
Ez legyen házi feladat. Arra azért felhívom a kedves olvasó figyelmét, hogy akkoriban még nem voltak elemző szoftverek. Ottlik megoldása mégis olyan, mintha használt volna…
Köszönet Ragályi Juditnak.
_A fel nem tett kérdésre íme a válasz. A Fazekasból ismerem, ő a legjobb barátom: Ragályi Balázs. Édesanyja, Ragályi Judit, született Debreczeni Judit. Az ő édesapja: Debreczeni István, aki újjáalakulását követően a Magyar Bridzsszövetség főtitkára volt. Az ő testvére Debreczeni Gyöngyi, akinek férje Ottlik Géza volt. Hát így._
Feltételezem, nem az utókor iránti elkötelezettsége vezette Ottlikot, amikor a bridzs újkori
Fermat-jaként
megjegyzéseket írt néhány újság margójára. Cipi bácsi, aki akkor még valószínűleg nem volt bácsi, a The Bridge World magazin negyvensok _1935 és 1939 között megjelent_ példányát olvasta el – jól látható módon. Ennek hatására, noha – szerencsére – a betűket nem olvasta ki belőle _illetve…_, a hetven év feletti sajtótermékeket újszerűként eladni nemcsak a papír sárgulása vagy az ódon nyomdatechnika miatt lenne nehéz _nem is adnám, de ez már egy másik kérdés_. Jegyzetek mindenütt.
