Ottlik magányos óriás ezzel a kétféle csúcsteljesítménnyel, még akkor is, ha nem kevés híres író van, aki jól is bridzsezett. Talán nem haragszanak a Bridzsélet olvasói, ha most két már megjelent írásommal emlékezem rá.
Az Ottlik-kalandok nem olyan régi, születésének századik évfordulója előtt szombaton jelent meg a Népszabadság Hétvége mellékletében, terjedelmi okokból rövidítve. Itt most a teljes változat olvasható.
Az Így bridzseztek ti! pedig két bohó ifjú 1983-as próbálkozása.
Ottlik-kalandok
Az ELTE bölcsészkarára jártam, amikor egy verseny szünetében összeszedtem a bátorságomat, és odamentem hozzá:
– Cipi bácsi, eljönne az egyetemre beszélgetni a diákokkal?
Felcsillant a szeme:
– Bridzs?
– Nem, nem – feleltem. – Irodalom.
Már fordult is el:
– Akkor nem.
Amikor II. Erzsébet angol királynő 1993-ban Magyarországon járt, készítettünk neki egy angol nyelvű külön-Népszabadságot. Zalai István főszerkesztő-helyettesnek _Zalai Ági apja_ jutott eszébe, hogy brit napilap nem lehet meg bridzsrovat nélkül. Könnyű dolgom volt, csak elővettem Ottlik Géza 1979-ben a londoni Victor Gollancznál megjelent könyvét, és egy kis bevezető után bemásoltam azt a fejezetet, amelyet minden valamire való bridzsező nagyon élvez: „A házban lakó hímnemű lények közül valószínűleg egy különösen élénk kiscica, Frédi – vagy helyesebben Sir Frederick, Metzengerstein grófja – volt a legjobb bridzsjátékos, legalábbis a lejátszás területén. Ha Timót bácsi volt a felvevő, Frédi felugrott valakinek az ölébe, majd onnan az asztal sarkára mászott, hogy értő szemekkel tanulmányozza a leterített lapokat.” Timót bácsi nem veszi észre, hogy Frédi macska szép nyugodtan rátelepszik egy, a bridzs szabályai szerint az asztalra terített kártyára, és így nem nyúl érte, amikor megtehetné. A megfelelő pillanatban aztán a cica leugrik az asztalról, az ominózus ász láthatóvá válik. Timót bácsi rögtön ki is játssza, és ezáltal olyan fogással teljesíti vállalását, amit akkor sem értene meg, ha napokig magyaráznák neki!
Nem tudom, a királynő – biztosan szokott bridzsezni! – hogyan fogadta, de amiket Ottlik összeírt, annak csodájára járnak a legnagyobb bridzsjátékosok is. A könyvnek 2005-ben hetedik utánnyomását adták közre, két évvel később pedig az American Contract Bridge Leauge hivatalos szakértői a világ több ezer bridzskönyve közül harmadiknak szavazták meg.
Érdemes megjegyezni, hogy ugyanezen a listán a hatodik helyet Darvas Róbert Right Through the Pack című magyarul eddig könyvalakban meg nem jelent, 1947-es műve foglalja el. _Magyar címe A pakli szemével, lényege, hogy a kártyacsomag mind az 52 lapja elmesél egy történetet, amelynek ő maga a játszma sorsát eldöntő hőse!
A tízes lista:
1. Terence Reese: The Expert Game
2. S. J. Simon: Why You Lose at Bridge
3. Ottlik–Kelsey: Adventures in Card Play
4. Hugh Kelsey: Killing Defence at Bridge
5. Victor Mollo: Bridge in the Menagerie
6. Darvas–Hart: Right Through the Pack
7. Louis H. Watson: Watson on the Play of the Hand at Contract Bridge
8. Mollo–Gardener: Card Play Technique or the Art of Being Lucky
9. Pietro Forquet: Bridge With the Blue Team
10. Terence Reese: Reese on Play: An Introduction to Good Play.
_
http://en.wikipedia.org/wiki/List_of_bridge_books
_
A bridzs a 20-as években nagyon gyorsan terjedt itthon, a Budapesti Hírlap heti bridzsrovatát Ottlik, a Színházi Életét Darvas Róbert vezette, egymást múlták felül a cikkeikkel. És rögtön kitalálták hozzá, hogy egy-egy kis történetbe ágyazzák a partik leírását. A polgári közönség pedig jól mulatott Ottlik pancserein – mindig a partnert látva bennük, sosem magukat – meg Darvas tébolyultjain, akik az örültek házában elképesztő gondolatokat megvalósítva győznek az ésszerűen játszó orvosokkal szemben.
Ottlik életében ellenezte, hogy a könyvet megjelentessék magyarul is _„Nincs rendes magyar bridzsnyelv, nincs tíz játékos Magyarországon, aki igazán megértené, nincs megfelelő fordító hozzá, a regényem olvasói megvennék, és csak otthon jönnének rá, hogy nem szépirodalom, hanem valamiféle bridzsrejtvény-gyűjtemény.”_, de azért adott neki magyar címet egy rövid, a Bridzsélet című közlönyben megjelent, maga fordította részlet kedvéért, végrendeletében pedig mégis hozzájárult az esetleges kiadáshoz.
A fordítást Homonnay Géza nagymesterrel ketten készítettük el az Európa kiadó számára, amikor Osztovits Levente igazgató úgy döntött, nem lehet teljes az Ottlik-sorozat nélküle. Mielőtt nekiláttunk volna, felmentem az Országos Széchényi Könyvtárba, hogy ott őrzött hagyatékában ellenőrizzem: nem készített-e legalább piszkozatnak először magyar szöveget hozzá. Megírtam már a Népszabadságban, micsoda élmény volt bölcsész-bridzsező lelkemnek, amikor a kiadójával folytatott angol nyelvű levelezés másolatának olvasgatásába belefáradva, megfordítottam egy lapot, és a másik oldalon előbb G. B. Shaw Szent Johannájának, majd Hemingway Az öreg halász és a tengerének fordítását pillantottam meg.
Óh, Istenem! Volt időszak ennek a zseninek az életében, amikor ahelyett, hogy novellái-regényei megjelentetését sürgetve keresték volna meg a kiadók, örülnie kellett, hogy gödöllői „száműzetésében” legalább fordítói munkát kapott. Milyen szerencséje ez a magyar Dickens-, Shaw-, Evelyn Waugh-, Osborne-, Hemingway-, Gottfrfried Keller- és Thomas Mann-olvasóknak _ahogy a Németh László-féle Karenina Anna is ennek az ostobaságnak köszönhető_! S a világ bridzsezői is jól jártak vele, mert nyilván nehezebben találta volna meg az odaillő kifejezéseket a könyvéhez, ha nem kell ilyen mélységben a legnagyobb angol nyelvű szerzők szövegeivel foglalkoznia.
A hetvenes évek elején kezdték folytatásokban közölni újszerű meglátásait a Bridge Worldben. Az egyik számban aztán megjelent egy olvasói levél, ami egy, igazából nem túl érdekes, hibára hívta föl a figyelmet. Ottlik dühös levelet írt a szerkesztőségnek, hogy ő Pesten egyedül küzd az anyaggal, ott New Yorkban a világ legjobb játékosai és bridzsírói pedig képtelenek rendesen átnézni, és kiszűrni a tévedéseit! Bocsánatot kértek azzal, hogy annyira „lenyűgözték őket korszakalkotó meglátásai, egyszerűen képtelenek voltak hibakereső szemüveggel olvasni, amit írt”. Valóban nagyon fontosnak tartották az elemzéseit: az első részletet kézhez kapva, leállították a készülő lap nyomását, mert „nem engedhették meg maguknak, hogy a közre adásban megelőzze őket”! Ugyan ki?
Magyarországon a Medicina kiadó azt sem fogadta el, amikor Ottlik javasolta, írna egy bridzskönyvet kezdőknek. Mitől estünk emiatt el!
Különben nem volt könnyű Ottlikot tévedésen kapni. Ma már létezik olyan komputerprogram, amely a kiosztás összes kártyájának ismeretében mindig meg tudja mondani, mi a jó játék. Argay Gyula nagymester végigvette vele a magyarul Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel megjelent könyv kétszázvalahány játszmáját, és nyolc-tíz kisebb hibát talált. Azt mondja, olyan érzése volt, mintha Ottlik számítógépet használt volna akkor, amikor még ki sem találták a programot!
Már tudni lehetett, hogy Ottlik különleges játéktechnikai fogásokat fedezett föl, amikor egyszer mögé ültem az I. osztályú csapatbajnokságon. Úgy tanul a legjobban az ember, ha kibicelés közben megpróbál saját tervet kialakítani a játszma lejátszására. Szerencsére viszonylag sokat gondolkodott, el tudtam dönteni, hogyan játszanám. Meglepetésemre ő egészen másként nyúlt hozzá. A harmadik ütésnél belelestem az ellenfél lapjába, és láttam, hogy én elbuknám a vállalást, ő viszont teljesít: olyan büszke voltam, hogy részese lehetek egy Ottlik-féle csodának!
Aztán a következő hívásban rossz lapot játszott ki, és miután elbukta a felvételt, nem tudtam megállni, hogy a versenyen fokozottan érvényes „Kibicnek kuss a neve!” szabály ellenére meg ne említsem, mit hagyott ki.
– Éreztem – kezdte, de a folytatást már nem hallhattam, mert csapattársai még a teremből is kituszkoltak. Nemcsak azért, mert neveletlen voltam, hanem mert nekik a „művészetnél” fontosabb volt a meccs megnyerése. Tudták, ha el kezd gondolkozni a már befejezett leosztáson, nem fog figyelni a következőkre.
Merthogy néha napokig – sőt évekig! – töprengett, amíg egy ideából kidolgozta az elméletet. Ennek eredményeképpen írhatta a Hajónapló című kötet Pályákon című részében, hogy „a skót Kelseyvel megcsináltam nagyjából a világ eddigi legjobb bridzskönyvét; ünnepeltek a nagy sztárok”. _A könyv társszerzője, Hugh Kelsey, neves bridzsíró lényegében csak az angol szöveg tökéletesítésében segített Ottliknak. A nagy sztárok pedig a velencei bridzsvilágbajnokság olasz–amerikai döntőjének résztvevői, akik, amikor megjelent a verseny helyszínén, köré gyűltek, és éltették új gondolataiért. „Hogy a cikksorozatomat, amely még folytatódik majd a Bridge Worldben, főként a »nagyok« fogják méltányolni, erre, bevallom, számítottam, de arra nem, hogy ilyen melegen, szinte valódi szeretettel fogadnak majd. Pedig tudhattam, hogy van egy ilyen testvéri érzés azok között, akik egy szakmához igazán értenek, ilyen összepillantás az átlagszintű világ feje fölött, az egymás megbecsülésénél minőségileg több, szinte gyerekesen vegytiszta szeretet. Másfelől pedig ez talán annak a »Budapest, Hungary«-nek is szólt, amelyet amerikai szokás szerint a cikk szerzőjének nevéhez – nagy megelégedésemre! – mindig odabiggyesztenek” – írta erről a Bridzséletben._
Akik ismerték, tudták, mennyire le tudja őt kötni a bridzspartik elemzése. Lengyel Péter az Élet és Irodalomban fel is szólított mindenkit, hogy hagyják a briddzsel Ottlikot, különben sosem készül el az Iskola a határon folytatásával.
Bridzsezők tehát behúztuk fülünket-farkunkat, a magas irodalom ügye mégiscsak fontosabb, és lélegzetvisszafojtva figyeltük, mikor fog megjelenni a Buda. Úgyis tudtuk, hogy abból sem marad ki a bridzs. _Nem is maradt, tessék utánanézni!_
Ottlik a hetvenes években a fiatal magyar írók példaképe lett. Tandori ha csak teheti, beleszövi nevét versébe-könyvébe, Lengyel Péterrel szoros kapcsolatot alakított ki, ő lett hagyatékának kezelője is, és nem hagyta hidegen Esterházy Péter gesztusa sem, aki egyetlen papírlapra lemásolta a teljes Iskolát.
Nem könnyű megfogalmazni, mivel érdemelte ki a csodálatukat. Egyrészt nemcsak azzal, amit írt. Hanem a tartásával. Esterházy írja: „Ottlik létezése azt tanítja, hogy az írás olyan mesterség, melyet nem elég tudni, szeretni, ismerni meg csinálni, nem elég radikálisnak lenni, okosnak és szakszerűnek: hanem még tisztességesnek is kell lenni. Ottlik valamiféle méltóságot ajánl vagy kínál nekünk.”
A világ kifordult Ottlik alól a negyvenes években és az ötvenes években, még a hatvanas-hetvenesekben is, de ő mindig azt tartotta: „Az élet nagyszerű dolog. Az, mindenek ellenére.” És ezért ugyanúgy átjátszotta, átgondolkodta magát rajta, ha világát ezek fenyegették, vagy ha azok. Bújtatta Vas Istvánt a fasiszták elől, bridzsezni tanította Gödöllőn az egyetemistákat, akiket azért kellett feleségével albérletbe fogadniuk, hogy éhen ne vesszenek. Nem ment el a hivatalos átadóra, de mielőtt átvette volna a József Attila-díjat a minisztérium épületében, még megkérdezte a művelődési miniszterhelyettestől, hogy várnak-e ezért tőle cserébe valamit, mert akkor nem kell neki.
De azért mégis az volt a legfontosabb, amit és ahogy írt. Aki giccsel elárasztott könyvkiadásunkban a modern regényt akarja megérteni és megszeretni, nem találhat jobbat az Iskola a határon olvasásánál. Hamar megérti, hogy a szereplők fejében zajló folyamatok legalább olyan fontosak, mint ami megesik velük. Megérti, hogy a helyszínek, hangulatok, érzések, pillantások – egyáltalán: a viszonyulások – teszik ki az egészet. Például, hogy mit jelent a hóesés: „Aztán komolyan rákezdett, hullt a hó szakadatlan, s ahogy teltek az órák, inkább erősödni látszott, mint alábbhagyni. Mértanóra jött, utána földrajz. A tanterem ablakait szinte elvarázsolta ez a kavargó, fehér színjáték; mintha egy óceánjárón utaznánk valahová, nem tudtam levenni a szemem az egyhangú és csodálatos látványról. Részeg lett az ember, olyan hirtelenül érkezett a hóesés. Erre a lehetőségre nem is gondoltam.”
Az olvasó egyszer csak maga is el kezd azon a posztmodern kérdésen gondolkozni, ami az írót egész életében a legjobban foglalkoztatta: el lehet-e mesélni egy történetet? Van-e történet? És az az egy történet egyetlen történet-e? Felfoghatja-e bárki más, ami velem történt, megértheti-e egyáltalán valaki az én történetemet?
Az Iskola talán még olvasható hagyományos regényként is, de a végül befejezetlen Buda már semmiképpen. De mindegy, mert letehetetlenül izgalmas akkor is, ha sosem tudjuk meg, mi a történet vége. Sőt, azt hiszem, el sem kezdődik, csakis közepe van neki. Az olvasó megérti, mi is az ingyen mozi, és felismeri, hogy a sajátjának ő maga a részese. S milyen furcsa, de érdekes dolgok peregnek az ő mozijának vásznán: „Rabok legyünk vagy szabadok? Először is ez nem kérdés. Rabok vagyunk. Világra jöttél, egy vadidegen helyre, amihez semmi közöd. Peregni kezd neked egy ingyen mozi, ahol néző vagy. A mozinak egy kicsike része azonban a saját tested, s mivel ez az egyetlen olyan speciális darabkája, amivel kapcsolatod van, ezt is önmagadnak nevezed. De ez a második számú »én« már szereplője az ingyen mozinak, a vadidegen világnak, ahol minden esetleges, és független a néző voltodtól. Itt szereplők vagyunk, rabok, nem választhatunk, Sándor. A néző pedig szabad. Nem lehet rabbá tenni egyáltalán.”
Egy új látást mutat, ahogy a nagy erdélyi költő-novellista Vári Attila Lassított lónézés című írása _nem véletlen, hogy ezt választották a XX. századi erdélyi elbeszélők kötetének címéül_. Mintha azt vágná az olvasó képébe: „Másként lásd az életed!”
S ha ezt elfogadjuk, hirtelen összeér a két oldal. Ott van egyrészt a világ, amelyet a maga teljességében nem ábrázolhat a még oly nagy író sem, mert az élet egyetlen jelenségét sem tudja teljes biztonsággal megragadni. Másrészt a játékok játéka, a bridzs, amelyet viszont meg lehet fejteni: „az emberben egy türelmetlen szomjúság él, sürgető igény, némi világosságra. A valóság roppant szőtteséből legalább egy tenyérnyi helyet szeretne tisztán látni, teljesen megérteni. A kicsi gyermek, mihelyt tudomást szerzett arról a használható hipotézisünkről, hogy a dolgoknak okuk van, faggatni kezd bennünket, mindennek az okáról, ami csak az eszébe jut, aztán, logikusan, ezeknek az okoknak az okairól, s véget nem érő »Miért?«-jeinek sorozatára hamar kimerülnek a válaszaink. »Csak!« és »Eredj játszani.« Egy bridzsjátszma, ha mégoly absztrakt is, része a valóságnak, paránya. S abban különbözik a többi részétől, hogy itt végére tudunk járni a »miért«-ek láncának.”
Irodalmi bridzsjátszma
A nyolcvanas évek első felében Salgó Lászlótól én vettem át a Bridzsélet szerkesztői posztját. Zánkay Péter volt a főszerkesztő, éppen szemműtétet hajtottak végre rajta, telefonon tájékoztattam róla, mi történik a lap körül. A lapkészítés örömét csak tetézte, hogy időnként Ottlik is adott kéziratot, ha kértem, véleményt is mondott mások szövegéről.
Akkoriban jelentkezett Gáspár Gyula Miskolcról. Érdemes visszakeresni az írásait. Kedvencem a Csak 7 szant ne! Egy játszma, amelyben minden színben el lehet vinni az összes ütést, csak szanban nem lehet tizenegynél többet ütni! A másik írás pedig azt bizonyította, hogy Paul, John, George és Ringo nyilvánvalóan bridzsezés közben talált rá a Beatles névre!
Gáspár Gyula mindenképpen szeretett volna egy olyan partit összeállítani, amelyben már az indító kijátszás átmenetváltásos beszorítást eredményez. Végül csak úgy sikerült neki, ha mindenkinek 14 lapot ad a kezébe. Kitalált hát egy amerikai várost, amelynek lakói babonásan félnek a 13-as számtól, ezért csakis olyan kártyát használnak, amelyben van 11-es is!
Ottlik rácsodálkozott az ifjú miskolci titán ötleteire, és valami olyasmit kérdezett: „Ki ez az ember? Mérnök? Munkás? Tsz-tag?”
Úgyhogy azután Gáspár egyik mesternek ajánlott feladványának és Ottlik Minden megvan című novellájának felhasználásával megpróbáltam elképzelni, milyen volna egy Cipi bácsi-féle irodalmi bridzsjátszma.
Sosem mertem megkérdezni tőle, olvasta-e, de amikor a Széchenyi Könyvtárban a hagyatékát nézegettem, a félre rakott Bridzséletek között rábukkantam az 1983. májusi szám egy példányára. A címlapon lévő Tartalomban Ottlik tollal aláhúzta a mi írásunk címét!
Így bridzseztek ti!
–
O. G.: Másik Jacobi
Jacobi _nem Oszvald és nem Jakab, hanem_ Péter negyven éve nem járt a kávéházban. Azóta híres nagymester lett belőle.
Ahogy most belépett az ajtón, valami szédülésféle fogta el, nagy ürességet érzett. A füle zúgott, zsibbadtan álldogált. Szinte jólesett neki, amikor a ruhatárosnő éles hangon kiabált:
– Kabátban nem engedhetem be!
Itt az ő nyelvén beszélnek. Hagyta, hogy a nő még kétszer elrikoltsa az iménti mondatot…
A galériára már kabát nélkül lépkedett föl. Nézte a helyiséget a nagy tükörben, kereste az ismerős részleteket. Várta, hogy kellemes emlékeke idéződjenek föl benne. A kávéházat negyven év alatt többször átépítették. Hosszabb ideig bankfiók is volt.
Nemrégiben visszaállították eredeti formáját, valahogy mégis más volt, mint annakidején. Pedig a zongorista a helyén van. Talán még azt az elfelejtett rumbát is tudja. A kártyaasztalok mintha másmilyenek lettek volna akkor, de a székek, a székek ismerősek.
Ahogy leült, és szemmagassága megváltozott, hirtelen észrevette, amit keresett. Ez a kézfej, ahogyan a lapokat tartja, ezek az ujjak! S ott annál a tükörnél ült mindig egy dáma. Flórának vagy Esztellának hívták? Ha az asztal gyengébb lapot hozott a vártnál, rögtön kijelentette: „Nem ér a nevem!”
Jacobi egyszer megmondta neki: „Értse meg, játszani kell, nem mentséget találni!” A hölgy megsértődött, egy ideig nem volt hajlandó az ő asztalánál bridzsezni.
S az a többféleképpen teljesíthető szlem, amit rossz licit miatt ő játszott, pedig Ottó biztosan nem bukta volna el. Vagy az a szivarfüstbe burkolózott 2 pikk, amit 6–1 adu ellen nem lehetett megcsinálni, s még pivóval is csak hét ütés sikeredett belőle.
Keverés közben megremegett a keze, elakadt a lélegzete. Mostanában többször rosszul lett az utcán is. Orvosa egy drága svájci gyógyszert írt föl neki: kivett egy pirulát a dobozból, és gyorsan lenyelte. Megkönnyebbült.
Ó, az a kínos beszélgetés azzal a lánnyal, akit szeretett is meg nem is. Utolsó este mondani kellett volna valamit neki. Talán, hogy a Négy Ász rendszert mégiscsak jobban szerette, mint az Acolt vagy őt.
Az első néhány játszma után megint furcsán érezte magát. Tudta, hogy el fog múlni a szédülés, várta, hogy visszatérjenek a színek. Még egyet bevett a gyógyszerből.
A zongorista egy foxtrottot kezdett játszani, miközben ő a következő lapokat vette kézbe:
Ez a háromszínű kéz kényelmetlen szorongást idézett föl benne. Mintha Ottóval beszéltek volna erről a helyzetről. A Lukácsban. De Ottó akkor nem figyelt eléggé az elemzésre, és nem jártak a változatok végére.
Az asztal színe mindenestre nem fog húzni, sőt kőr kezdéssel talán idő előtt kilöhető egy asztali átmenet. Jacobi a kőr tízest tette maga elé, s figyelte az asztalra terülő lapokat:
Izgalma fokozódott, a kávéház hangulata egészen olyan volt, mint annakidején. Harsogott a foxtrott, és az asztal lapja beszorítással fenyegetett.
Ha Keletnél nincs káró figura, a felvevőnek vonalban tizenkét ütése van, de ha a partnernél a király, akkor is csak Jacobi tarthatja a piros színeket. Délnek nyilván kettős treff fogása van, s mert látja, hogy a kőr nem húz, treff impasszal fogja kezdeni a játékot. Erre pedig káró nem dobható, mert az rögtön adja a felvevő hiányzó két ütését. Kőr dobás sem jó, mert igaz, hogy csak egy ütést ad, de a treff ász következik, és most már Nyugat minden dobására teljesül a felvétel.
Jacobi csak távolról hallotta a zenét. Pedig nem mondhatni, hogy a zongorista visszafogta magát, a termet betöltötte a foxtrott dallama. Az asztalok felől érkező sustorgást is csak bőrével érzékelte, ugyanúgy, mint akkor, amikor még Esztella ült ott, a nagy tükörnél.
Tehát csak pikket lehet dobni. S ha a partnernél van a tízes, nincs is nagy baj, de ha Délnél van, akkor mégis inkább egy kőrtől kellene megválni, mert a második treffre a pikk bubit kell adni, s ez felkelti az ellenfél figyelmét. A jó játék sokszor feltűnő, s a helyzet elemzésére készteti a felvevőt. Lehet, hogy kőr dobásra valami őrültséget találna ki.
Jacobi gondolatban megrázta a fejét. Minden helyzetben a lehető legjobb megoldásra kell törekedni! Mindig is ez volt a törvény, a kártya törvénye. Már ezért sem lehet a pikk tízes máshol, csakis Délnél. Most már előtte állt az egész leosztás:
A felvevő ütött a treff dámával és az ásszal folytatta. Nyugat két pikket dobott. A pikk király következett, majd a pikk hármas.
Jacobi oldalra pillantott, s rádöbbent, hogy ismeri ezt a vak zongoristát. Hirtelen beugrott a foxtrott szövege is, épp akkor, amikor ráismert az átmenetváltásos beszorítás képletére: ha most kőrt dob, az asztal a kilencessel üt. Egy kőr kiadása után Jacobinak bele kell hívnia a káró villába, és a pikk ász a híd a magas asztalra. Ha pedig kárót dob, akkor a pikk ász viszi az ütést, egy úr kőrre elmegy a kis treff, káró impassz következik, és Jacobi csak egy kárót üthet, semmi mást. A pikk tízessel a felvevő kézbe tud menni a magas kárókért.
– „
Yes, sir, that’s my baby
– rosszalló pillantásokat kapott, ahogy teli tüdőből belevágott. Így néztek rá negyven évvel ezelőtt is.
„Igen – gondolta –, ez az a hely. Itt ültem akkor is, és nem változott semmi azóta.
Minden megvan
."
