A magyar bridzsezők 68-as nemzedékének forradalmi lendülete is változást akart, de nem a barikádokon, hanem a bridzsasztalokon kezdődött a „harc”: ők a licitrendszerek sűrűjében akartak rendet vágni. A rohamcsapat fiatal egyetemistákból állt, vezérük a háború utáni bridzs tekintélyes elméleti szakembere, Zánkay Péter lett. Stúdió 68 volt a lelkes és tehetséges társaság neve.
Természetesen a mester kedvenc rendszerét, a Standard Americant próbálta a nebulók fejébe verni. A sok jó tanuló közül is kiemelkedett egy szelíd mosolyú, barátságos, szőke, koránál fiatalabbnak látszó ifjú: Kovács Zoltán. Akkoriban ismertem meg én is. Először a keszthelyi strandon figyeltem fel rá, amikor mezítláb fociztunk a homokban, és úgy belerúgtam a sarkába, hogy elrepedt a nagy lábujjam. Zoli volt a keményebb, neki semmi baja nem történt. Szilárd volt testileg-lelkileg egyaránt. A rövidnadrágos „kisfiú” egy-kettőre „nagyfiú” lett, és a nagy múltú FÉSZEK csapatban találta magát, ahol Gabos Gáborral szinte tudományos gondossággal dolgozták ki azt a rendszert, ami az akkoriban divatba jövő, de a mai napig is használatos Dallasi Ászok változata.
Az első eredményei többnyire a FÉSZEK színeihez köthetők. Kezdeti sikereiben néha én is osztoztam vele. Soha nem ültünk egymással szemben, de megnyugtató érzés volt, ha ő a másik asztalon ellenőrzése alatt tartotta a lapokat. 1972-ben aztán megalakult a Taurus csapata, és Zoli 18 évig meghatározó egyénisége volt a társaságnak. A Taurus tagjaként számtalan hazai és nemzetközi versenyt nyert, tíz éven keresztül folyamatosan válogatott volt, hat Európa-bajnokságon és két olimpián játszott. Minden alkalommal válogatóversenyen harcolta ki a csapattagságot, akármilyen rendszerben történt a válogatás. Pedig abban az időben nem két-három együttes pályázott a válogatottságra, mint manapság. Sikeres szereplései közül is kiemelkedik az 1980-as velencei csapatgyőzelem és az 1986-os Bajnokcsapatok Európa-kupájában elért második hely, ahol egy partin múlt a győzelem. Bár párosversenyeket is nyert, elsősorban csapatjátékos volt. Kiegyensúlyozott, pontos és fegyelmezett játéka nem fért össze a párosversenyeken néha szükséges kalandozással. Talán ez volt a fő oka annak, hogy soha nem alkottunk egy párt. Nem tudtam volna a szemébe nézni, ha „véletlenül” rosszul rakom össze a lapokat és eltérek a rendszertől…
A bridzstermeken kívül már göröngyösebb volt az útja. Fizikusként végzett az egyetemen, szeretett volna ott ragadni, imádott tanítani. Hitegették is egy darabig, de végül nem sikerült az álom. Akkoriban nem jelentett piros pontot, ha valakinek lelkész az édesapja. Feketét viszont igen. Hasonló gonddal persze sokan küzdöttek, mégis legtöbben, különböző mértékben ugyan, de megalkudtak a rendszerrel. Zoli számára az ilyesmi elképzelhetetlen volt. Egyszer valaki elvtársnak szólította, mire ő megfordult és maga mögé nézett, hogy van-e ott valaki…
Az egyetem után néhány évig segédmunkás volt, de csak papíron. Ugyanis egy NB II-es csapatban kosárlabdázott, és kapott egy sportállást, némi fizetéssel, dolgoznia nem kellett. Amikor abbahagyta a kosarazást, kapott egy felszólítást, hogy adja le a szerszámait. Zoli kétségbeesett, nem tudta, mit tegyen. Hiszen neki csak két szerszáma volt, a labda és a kártya. Az egyiket leadta.
A Taurus gumigyárban kapott végül állást, több ott dolgozó vezető beosztású bridzsező segítségével. Emellett tanítási vágya is beteljesült, számtalan tanfolyamot tartott, először régi mestere, Zánkay Péter hívta, segédoktatónak. Rövidesen szerepet cseréltek. Zoli ugyanis hamar professzori szintre emelkedett, amit Péter nem nagyon bánt, mert így legalább leülhetett a legcsinosabb hölgy mellé, segédoktatónak… Az ifjú professzor alaposan felkészült a tanfolyamokra. Az 1977-ben megjelent Bridzs kezdőknek és haladóknak című munkája a mai napig forgalomban van. A tanfolyamokon kívül az ifjúsági válogatottak felkészítésében is részt vállalt. Először Szász Domokos mellett kisegítőként, később önálló kapitányként. _A képen Kovács Zoli és Lévai Jancsi Léon Tintner és Rixi Markus világ- és Európa-bajnokok ellen 1975-ben az első Taurus-versenyen_
A hazai és nemzetközi versenyek utazásokkal, egyben időigénnyel és költséggel jártak. Az esetleges pénzdíjak nem fedezték a kiadásokat, de a versenyzők többségének ez nem jelentett gondot, mert a Nyugatra utazás kiváltságát alaposan kihasználták. Csempészet oda és vissza. Valuta a fogkrém helyén, kaviár, libamáj, pezsgő, cigaretta az alsónadrágok alatt és a hűtőtáskák mélyén – kifelé. Befelé: rágógumi, csokoládé, szappan, dezodor, műszaki cikkek és sok egyéb áru. Volt egy megengedhető mennyiség, de ennek a sokszorosa vándorolt be a hiánycikkekre éhes országba. A határon kezdetben nem volt probléma, mert az éjszaka kellős közepén beérkező autók vizsgálata fárasztó lett volna a pihenésben megzavart vámhivatal számára. Olykor a vámos „Na, lesz mivel mosdani” – kiáltással becsapta a kocsi ajtaját, és felemelte a sorompót. Később eldurvult a helyzet. Korábban bejött az a taktika, hogy arra a kérdésre, „honnan jöttek?”, röviden annyit mondtunk, „szolgálati”. Esetleg, ha a vámőr továbbra is kérdően nézett, hozzátettük: „Fővárosi Tanács” – ez volt a felügyeleti szerv. Amikor aztán egyszerre húsz autó érkezett a határra, elfogyott a türelmük. Hiába rebegtük a „szolgálati”, „fővárosi tanács” jelszavakat, a vámos gúnyos mosollyal válaszolt: „Szóval bridzsezők. Autót kipakolni, vámáru-nyilatkozatot kitölteni!”
Zoli számára ez az egész maga volt a borzalom. Lelki traumát okozott minden egyes határátkelés, annak ellenére, hogy ő csak érintőlegesen vett részt az egész kereskedelemben. Utastársai gondoskodtak róla, helyette üzleteltek, ő csak a haszonból részesült, szerényen. Az összeg nagyjából fedezte a költségeit. Az ő egyenes jellemével nehezen lehetett egyeztetni azt a körülményt, hogy a törvények kijátszása révén versenyezhet. A határátkeléseknél is szörnyűbb volt számára a kipakolás a versenyek színhelyén. Pezsgő, kaviár, libamáj, cigaretta az előcsarnokban, a szünetben a tulajdonos igyekszik túladni a portékán, az egyeztetés, elemzés ráér, ha egyáltalán lesz rá idő.
Egy alkalommal a grazi versenyről érkezett haza népes társaságunk. A rábafüzesi határon szolgált egy nagydarab vámos, ragasztottunk rá egy a gúnynevet, de erre nem emlékszem, nevezzük Lapajnak. Hasonló figuráknak adják a kápó szerepét a filmekben. Lapaj utazott a bridzsezőkre, egy idő után már nem is kérdezett semmit, a „kipakolni, vámáru-nyilatkozatot kitölteni!” felszólítással nyitott. Reménykedtünk ugyan, hogy vasárnap este talán nem lesz szolgálatban, de ez hiú ábránd volt. Szerintem ismerte az osztrák versenynaptárt…
Így is történt. Kipakolás, körmölés, izgalom. Mindenki dolgozik, egy embert kivéve. Zoli szomorúan álldogál, kezében egy dobozos sörrel, néha kortyol egyet. „Maga mit hozott?” –förmedt rá Lapaj. Zoli egy darabig várt, talán gondolkozott, majd rámutatott egy kupac árura, és csendesen csak ennyit mondott: „ugyanazt”. Lapajnak földbe gyökerezett a lába, annyira meghökkentette Zoli viselkedése. Végül legyintett, és továbbment. Látta, hogy nem evilági emberrel van dolga, nem tud vele mit kezdeni.
A határon végül, több sebből vérezve ugyan, de sikeresen átléptünk. Zoli egyetlen csomagjából, egy válltáskából, előkerült egy újabb dobozos sör, segítendő a feszültség oldását. Valaki megjegyezte, hogy végre itthon vagyunk. Zoli azonnal lehűtötte a kedélyeket: „És az oroszok? Itt vannak még…”
Zolival együtt kezdett játszani élete párja, Gundel Helén, a híres vendéglős család sarja. Helén maga is kiváló játékos lett, többszörös bajnok és női válogatott. Nehezen jutottak lakáshoz. Abban az időben sok egyéb mellett két lényeges hiánycikk volt: a lakás és a telefon. _Az egyik probléma megoldása ma sem egyszerű…_ Lakást többféleképen lehetett szerezni: sok pénzzel vagy kevés pénzzel és összeköttetéssel. Zoli mindezeknek híján volt. Az anyagiak egyébként túlzottan nem érdekelték. Pörkölt és egy kis fröccs verseny után a Góbéban vagy a FÉSZEK-ben, partik elemzése közben – ez volt maga a boldogság. Az öltözködésre nem sokat adott, sokáig télikabátot sem láttam rajta, legszívesebben egy kötött pulóverben járt, nyáron néha levetette. Azt, hogy öltönye és nyakkendője is volt, csak azok tudják, akik a világversenyek bankettjein vele voltak. Albérletben lakott, végül az egyik kapcsolatokkal bíró partnere, aki egy kis csalafintaságért nem ment a szomszédba, szerzett egy kis lakást, de ez nem volt egyszerű. Újabb sokkoló események, hivatalokba járás, alakoskodás. A kipakolt kaviároknál is erőteljesebb hatású történések.
A malmok idővel felőrölték Zoli erejét. Kisfiús, szelíd mosolya egyre keserűbb lett. Ő, aki a versenyeken utolsó erejéig küzdött, lassan megadta magát. Sportolói pályájának ars poeticáját, a Never despair!-t, _Sohase add fel a reményt!_ az életben nem tartotta be. 52 éves korában távozott, de életének utolsó éveiben már csak dermedten hallgattuk a róla szóló híreket, otthonról nem mozdult ki. Barátai, sporttársai olykor meglátogatták, ők mesélték, hogy másik szerelmének, a kosárlabdának a legnagyobb mestereit nézegeti a televízión.
Ha ma kezdené az életet, valószínűleg ebben rendszerben sem boldogulna könnyen, bár talán egy rosszul fizető tanári állás jutna neki. Azzal persze elégedett lenne. De az ő lelki alkatával, amelyben a fő hangsúly az őszinteségen, a becsületességen, az igazságérzeten, a hazaszereteten volt – a mostani kihívásoknak is nehéz megfelelni.
