Kezdőoldal

Versenysportunkban, szövetségünkben mindenki ismer mindenkit, vagy mondjuk, sokan ismernek sokakat. Ehhez tennék hozzá azzal, hogy még közelebbről bemutatom, kik ülnek asztalunk túloldalán. Remélem, az interjúkkal többet lát majd az olvasó belőle, mint belőlem, a kérdezőből, annál is inkább, mert a különbséget erőszakosan azzal is kidomborítom, hogy az interjú alanya választhat a címben ígért édességekből, és én kontrasztként a másikat rendelem.

Kezdő riportertanonc nem ejtheti ki magát az első esélyes konfliktussal, nem is vitás, bebetonozott szervilizmusom okán ki más legyen az első interjúalany, mint a szövetség elnöke.

Homonnay Géza
Villamosmérnök, egyetemi doktor (Analóg/Digitál átalakítók sztochasztikus analízise, ez igenis gyakori téma jobb körökben amúgy), németországi és oktató évek után céget alapított. A Magyar Bridzs Szövetség, a Magyar Bélyeggyűjtők Országos szövetségének elnöke, ezen belül vagy ezen túl a Magyar Filatéliai Tudományos Társaság elnöke. Három gyerek apja, és pár hónapja nagyapa. Nyelvtudása: angol, német, francia, olasz, orosz.

Négyre beszéljük meg, négy nulla nullakor másodperc pontossággal érkezik. Egykori főnököm ezt úgy produkálta, hogy az ajtó előtt sétált és órakattanásra lépett be, de szerintem ez neki a vérében van. Sok évtizede ismerem, versenysúlya ugyanaz, ruhája a megszokott, ezúttal hétköznapi elegancia, üdvözlő kézfogáskor a szembelévő tükörbe nézek, hogy én, mégis…

Rögtön a legfontosabbal próbálok kezdeni, profi szakmai kérdés: „Kutyád van?” „Nincs, de volt. Gondosan fogyasztotta akörnyék tyúkállományát, aktív egy golden retriever volt…”tűnődik el. Az első kapcsolódó hullám tehát interferált, de biztosan tudom, van más közös pont, ráérünk, hosszú még a másfél óra. Nem volt nehéz készülni a netről a Homonnay-összesből, több infó van róla fent, mint a Lenin 52 kötetes. Elsőként az érdekelt, hogy „a teniszpalántaként tehetségesnek tartott 14 éves kamasz miért bírálta felül edzője ajánlatát, miszerint felejtsük ki iskoláit, inkább készüljön a nemzetközi sportkarrierre”, ezért ebben van némi extra feeling. Arra számítottam, hogy igen, azért, mert tudtam, az életemet a tanulás határozza meg, de a meghatott múltba révedés helyett egyenes válasz. „Mérnökember szüleim, akik látókörömet minden irányban szabaddá tették, velem kapcsolatban soha nem, de ezúttal határozottan állást foglaltak, úgyszólván leszögezték: az, hogy átabotában végezzem iskoláimat, na, arról szó se essék. Az ütőt tíz évre szögre akasztottam.”„Nem hiányzott?” „Nem. Nagyon sok sikerélményt adott a gimnázium. Maradandó eredményű évek voltak. Matematikából különösen jó voltam, országos első díjak, matematikai diákolimpiai ezüstérem. És amire különösen büszke vagyok, hogy Bálint fiam szintén matematikai olimpiai ezüstérmes, tudtommal ilyen apa-fiú ezüstérmes család nincs még egy. Minden arrafelé mutatott, legyek matematikus. Az elképzelést a családban gyakorta megforduló tudós ismerősök bizonyos mértékig támogatták, miszerint az ötlet jó, de a gyakorlat eszembe ne jusson, nem egy lét- és különösen nem családfenntartó életpályamodell. Szenvedélyem karbantartásához legközelebbinek a villamosmérnöki kar látszott.” (Az MTK teniszszakosztályának bajnoki serlegével 2011-ben – Forrás: tenisz-palya.hu)

„A polgári családi légkör más mérföldköveket is kirakott? Illetve felesleges kérdés, hisz a szabad családi légkörrel kezdted, de ha már itt vagyunk, szép, régies a családnév, divat a családfa ismerete, mit tudsz a felmenőkről?” Szervező lélek, tetszik neki a kérdés. „Igen, volt egy pillanat, hogy elővettem a telefonkönyvet, írtam minden hasonló nevűnek, rokon-e. Egyvalaki válasza centrumba talált, igen, rokon, feltérképezte, legalább 1640 óta tartható számon több közös Homonnay-ág. A név valószínűleg egy nemesi előjog ajándékozásával felvett birtok neve.”

„Végzés után jött München, majd a Kandó, Csepeli Miklós és Holyinka Péter hívására, és utána a vállalkozás.”„A GAMAX – segítem ki ajánlkozó türelemmel. – De honnan a név?” „Nem tudtad? – csodálkozik. – „Ez is bridzs. Gabos Maximum, Gábor licitrendszere, amit a FÉSZEK-kel játszottunk. A névhez persze megkértem csapatkapitányunk engedélyét. Ha már Gábor, mint zongoraművész, elmesélem, hogy a telefonszámokat nem szám szerint, hanem szolmizáció segítségével jegyezte meg, az enyém nem tetszett neki, mert nem jött ki a dallam. De azért még csapattag maradtam” „A cégcsoport egyik tagja neveként látom: Grosvenor. Az a bizonyos?”  „Hogyne, nekem a bridzsirodalmi alak, a Grosvenor örök ikon. Váratlan, minden hagyományt felborító játékával az ellenfél nem tudta eldönteni, saját terve működőképes maradt-e.” „Gondolom, e név egyúttal a feltörhető új utak jelképe is.”

„A GAMAX és társai szép nagy cég több száz alkalmazottal – dicsérem meg –, gondolom, a felelősség okán erősen összefogott, másokat nyakba lihegősen figyelő vezetést kell felépíteni, hogy az első kanyarban ne döntsék be a tulajdonost.” Különösebb tűnődés nélkül válaszol. „A cég azon részeinél, ahol közvetlenül irányítok, talán ha minden tizedik lerakandó kilométerkőnél vagyok ott. Nincs is igazi centrált, hierarchikusan kiépített irányítás. Exponált helyzetben úgyis jönnek a vezető munkatársaim, jó csapat. A cég másik résznél csak az igazgatótanács elnöke vagyok, az már csupán kéthetente egyszeri bejárás. Elég... Hát nem volt mindig így… Ma azért napi 6-8 óra munkaidő mindenre elég.”„De mégis, azért szépen lehetnek véleménykülönbségek, konfliktusok, amiket le kell rendezni, na” – szívóskodom, próbálok aknát telepíteni, de nem is érti a provokációt. „Eléggé empatikus vagyok, bármely tárgyalófél helyzetébe át tudok ülni. A vihar, a négyórás túlbeszélés nem vezet eredményre.” „Asszertív vezető vagy” – próbálom megzavarni külföldi szavakkal, de sajnos érti. „Igen, egyszerre próbálok gondolkodni a magam és segítőkészen a másik helyzetéből.”

A teniszt, amiről tudom, hogy nagy szenvedélye maradt előtérben a Park centrummal, mint netán még mozgáshoz is kapcsolódó sportot kerülöm, nem az én információsztrádám. A kutya nem sikerült, újabb próbálkozás, siker. „Van közös épületbázisunk a bridzsversenytermen kívül is, a MABÉOSZ-ház, te bélyeg, én számolócédula és halvány numizmatika ügyben.” Szerencsés talaj, jobban elmosolyodik. „Goethe mondta, a gyűjtők boldog emberek.”„Mint szövetségi elnök is boldog vagy?”„Vannak a két szövetség irányítása között közös pontok. A bélyegszövetségnél az egykor legnagyobb létszámú civil szervezetet vettem át, valaha kétszázharmincezren gyűjtöttek bélyeget. Volt ennek szépen politikai oka is, a bélyeg információkat közvetített, az akkori politika a szövetséget erősen pártolta. Ma kb. 1800 lukratív tag van (ezt utólag meg kellett néznem, lényegében itt fizető aktivitást jelent), de egészen biztos, hogy legalább 25 ezren gyűjtenek bélyeget. A bridzstársadalomnak jó pár tíz évvel ezelőtt becslések szerint akár százezer tagja is lehetett. Bár ezt a mértéket én kétlem, a társadalmi befogadottsága olyan nagy volt, hogy az akkori The Bridge World is tétovázva feltételezte, talán ha két konkurenciája lesz a bridzsnek, a kanaszta és az a valami új izé, a televízió, de mindkettőt múló hóbortnak tartották. Elnökként mindkét szövetségben az a fő célom, hogy anyagilag biztonságban működjön és a tagok kapják meg a sajátos alapjárandóságukat. A bélyegszövetségnél ez azt jelenti, hogy a tagok folyamatosan és biztonságosan jussanak hozzá az új bélyegsorokhoz, a bridzsszövetségben pedig azt, hogy a versenyek szervezése rendezett legyen. Az egykor rendszeresen megjelenő Bridzsélet folyóirat megszűnését elleneztem, mert a közösség egyfajta összetartásának véltem, de be kellett látnom, a szövetség ehhez kapcsolódó anyagi terhei nyomasztóak voltak. Talán pótolja az eddig kétszer megjelent, újfajta, százoldalas színes bridzsmagazin (nem említi, én mondom, hogy a szponzorálásával jelent meg). A bridzstagság növeléséhez az egyik lehetőség az ifjúság oktatása, ehhez még több oktató kell. A másik a klubokkal való kapcsolattartás, amelyek feltehetően például a klubmesterpont kapcsán egyszerre vonzzák a fiatal és idős generációt, elnökségi kapcsolattartónk jól végzi a munkáját. Tán az egyetemisták felé még jobban kell figyelni. (Megjegyzem, én a Műszaki Egyetemen tanultam meg bridzselni, olyan sokat jártam oda, hogy hallgatónak hittek, gyakorlatra hívtak, és voltam katalógus helyettesítésen is, de nem mondták kit, így Engels nevét adtam át.) (A bélyeggyűjtők egyik eseményén – Forrás: belyegmuzeum.hu)

Mondtam, készültem a Homonnay-összesből. Rendben, bridzsversenyek sorát nyeri, de tudom, nem előzmény nélkül a bélyegszövetségi tudományos társaság elnöke. Legszebb gyűjteménye a kiegyezéskori, első magyar kiadású postabélyegsor. A másfél évszázados, sajátos ódonságot árasztó gyűjtemény képes összefoglalója a neten lapozható. Aki vevő erre a hangulatra, megerősítheti, gyönyörű. És ha beleásunk a mély történelembe, kiderül, milyen évszázados emberi sorsok térképezhetőek fel a pecsétes papírok és bélyegeik mögött. A gyűjteménye különben világverseny-kiállítás harmadik helyezettje, többszörös díjazottja. (Az őszi csapatbjnokságon a GAMAX–TMX mérkőzésen – Fotó: MBSZ)

„A fiaddal bridzselsz, milyen? Nincs ide-oda szorongás, atyai feddés, ilyesmi?” – mosolyog. „Ez is projekt.” „A projekt célja?”„Hogy szeressen bridzselni. És jól.”

„Ugye nem lehet megúszni, szeretnék partit kérni, de mielőtt ugyanazt mesélnéd el, nekem felrémlik egy kedves szituáció. Kevés kibicelésem alkalmával ott ültem mögötted, amikor remek indítással elbuktattál egy kisszlemet, és ez technikailag annyira sikeres volt, hogy a screen túloldalról Winkler átszólt: »Szép volt, Gézu!« Gondolom, a dicséret nála nem hagyomány. Ez az én bridzsszakmai emlékem, de halljuk a tiedet.” „A sok emlék közül az egyik legfiatabbkori játékomat emelném ki Salso Maggioréban történt. Olasz ellenfelek, valamiért fetisizálták a lapszámjelzést. Nullapontos lapom volt, kézben sosem voltam, minden kézbejöveteli lehetőség nélkül ezt az aduszínt játszottam: 763 a kezemben, KQT2 az asztalon. Ebből kellett hármat ütni, az asztalon voltam. Előre mondom, ez volt a helyzet:

Meghívtam a királyt, gondos jelzésként a nyolcas jött, én tettem a hármast, nem ütöttek az ásszal, de valamit jeleztek a kilencessel, tán lapszámot? Egyetlen esélyként meghívtam a kettest, tették a négyest, a hetes kilőtte az ászt. Akkor még nem beszéltem elég jól olaszul, de nem is akartam igazán hozzászólni.”

Fordulóra rohan, pakol, én kikapcsolom a diktafont, konstatálom, szokás szerint leettem magam, de szerencsére gesztenyepürével, az könnyen leporolható, kivéve a tejszínhabot, mázli, hogy interjúalanyom ette a csokoládétortát. Direkt néztem, de diszkrét eleganciájára egy morzsa se hullott.