Kezdőoldal

– Kézilabda, vízilabda, tenisz, bridzs, van még sportág, amelyik erősen kötődik hozzád vagy a családodhoz?
– Én magam minden sportágat szeretek, amit magas szinten művelnek, azt nekem élmény nézni. Teniszezem kétszer egy héten, Barcelonában tanultam meg, amikor kint éltünk. Labda után futni mindig is nagyon szeretem. Világéletemben gyors voltam, és még most is az vagyok, akár hiszed, akár nem. (Markovits Márta az 1965-ös kézilabda-világbajnokságról szóló cikkel)

– Abszolút, látszik, hogy nagyon fitt vagy.
– Köszönöm, de azért megvan az ideje mindennek. Amit már erővel, karral nem bírok, azt lábon igyekszem kompenzálni teniszben. Ez a gyorsaság velem született tulajdonság.

– Akkor nyilván szélső voltál.
– Irányító-átlövő voltam, de a szélen védekeztem, mert abban a pillanatban, ahogy kapura ment a labda, én már a félpályán voltam. Nagy szerencsém volt, mert amikor én kezdtem a kézilabdát, Vézer Erika, régi válogatott kapus, az ő neve már nyilván nem mond semmit neked…

– De, mert olvastam róla, hogy milyen jó indításokat kaptál tőle.
– Egyszerűen isteni volt! A másik térfélre indított pontosan, ennek köszönhetően kerültem felszínre a semmiből.

– Hol kezdted?
– A BRSC-ben, a Budapesti Ruggyantagyár Sport Clubban.

– Hogy hol?
– Ruggyantagyár. Ez ott volt a Kerepesi úton.

– A Taurus?
– Az! Annak volt az elődje.

– Azt tudtad, hogy a Taurus csapata pár évtizeddel ezelőtt bridzsben is nagyon jó volt, élcsapat volt itthon, sokáig adta a válogatottat, 2012-ben pedig szenior olimpiai bajnokok lettek a tagjai. Akkor persze már rég nem volt Taurus.
– Erről nem hallottam, de ugyanaz a gyár. A vezérigazgató nagyon szerette a sportot.

– Hogy kerültél oda?
– A Zrínyi Ilona Gimnáziumba jártam, egyszer bejött Szűcs Feri bácsi, gyerekeket keresett az utánpótlásba. Kidobósoztunk, és engem elhívott. Szerencsém volt a kézilabdában, de mondhatom, hogy mindenhol az életben, mert hálás lehetek mindenért a sorsnak. Most kevésbé, hogy egyedül maradtam, de 43 évig csodás életem volt. Tehát bekerültem a BRSC-be, onnan 18 évesen a válogatottba, az 1962-es, romániai világbajnokságon 19 évesen én voltam a legfiatalabb a magyar csapatban. Ott ötödikek lettünk, aztán jött az 1965-ös világbajnokság, de a 62-es vb és az érettségi után a Spartacus játékosa lettem. Nagyon jó csapat volt, zseniális játékosokkal. (A világbajnoki aranyérem)

– A nagy pályás és a kis pályás kézilabda akkor milyen viszonyban volt egymással? Az előd akkoriban halt ki.
– Egyetlen egyszer játszottam nagy pályán, a Fradi-pályán volt egy meccs, de olyan borzasztó unalmas volt! Meg igen fárasztó. Egyik kaputól a másikig, szörnyű volt.

– Káosz volt a pályán tizenegy emberrel egy csapatban?
– Nem, egyszerűen unalmas volt. Aztán jött a salak. Hozzá kell tennem, hogy nekem minden porcikám el volt törve, elfutottam, befogni nem tudtak, de ha utolértek, löktek rajtam egyet. Kálmánnal is úgy esküdtünk, hogy gipszben volt a lábam. Salak után jött a bitumen, téli időszakban volt csak terem, utána végképp beköltözött a sportág terembe. (A világbajnok csapat tablóján a leánykori nevén, Balogh Mártaként szerepel, az alsó sorban jobbról a harmadik)

– Az 1965-ös a harmadik világbajnokság volt, aligha gondolhattátok a győzelem után, hogy 2016-ban is az az egyetlen világbajnoki címe lesz kézilabdában Magyarországnak.
– Ez így van. Török Bódog utánunk nem is tudom, hány generációt vitt tovább, de sem vele, sem mással nem jött össze többé a győzelem. Szerintem Török Bódog volt a világ legjobb edzője. Értelmes volt, értett a szakmához, korrekt és becsületes ember volt. Előfordult, hogy nagyon jó játékost nem vett be a csapatba, mert emberileg nem fért volna be.

– Egységes volt a csapat?
– Nagyon! Érdekes, mert tizenhárom lánynál ez ritka, de úgy szerettük egymást! A mai napig. Ritkán jövünk össze, de rendszeresen, mert a MOB szervez egy vacsorát félévente a világbajnokoknak. (Korabeli tudósítás a vb-ről)

– Meddig maradtál a kézilabda közelében?
– A játék befejezése után semeddig. 1969-ben kimentünk Mexikóba, 1970-ben szültem, amikor visszajöttünk, akkor már egyáltalán nem foglalkoztam vele. Kint meg nem volt rá lehetőségem, mert Kálmán utazott, én Lacival voltam.

– Később, Spanyolországban? Akkoriban még talán nem voltak azon a szinten a spanyolok, mint ma.
– Persze, ahogy vízilabdában is Kálmán hozta fel őket, kézilabdában sem voltak akkor sehol. De nem került szóba, hogy én edző legyek.

– Pedig testnevelő tanár vagy.
– Így van, de mégsem. Mexikóban nem tudtam dolgozni, ez nagy szívfájdalmam volt, Spanyolországban már dolgoztam, oda csak úgy voltam hajlandó kimenni, gazdaságis voltam egy gyárban.

– Hasznosítottad, ami a ruggyárban ragadt rád…
– Na, ami ott rám ragadt… Tudod, mi volt az a sportállás? Örültek, ha nem mentünk be, mert a jelenlétünkkel csak provokáltuk volna a munkásokat. Annyi munkával annyi pénzt keresni… De spartacusosként a Népművészeti Vállalatnál könyörögtem, hogy hadd árulhassak egy kicsit a Váci utcai boltban. Végül engedték. Voltam állásban egy építőipari szövetkezetben is, a spartacusosok mind szövetkezetben voltak elhelyezve.

– Markovits Kálmánnal hogy találtatok egymásra?
– Ő volt a Spartacus elnöke, voltak bankettek, utazások, így. Sajnos nős volt akkor, volt egy hároméves gyereke. (Markovits Kálmán)

– De már nem Szőke Katóval?
– Nem, ő az első felesége volt, én a harmadik. De én 43 évig.

– Ott is te voltál a világbajok.
– Aranyos vagy, de mondta is Kálmán hülyéskedve, hogyha elsőként rám talál, akkor csak egy felesége van.

– László fiatok máig a legfiatalabb magyar teniszbajnok?
– Igen, nem döntötték meg a csúcsát. Kint, Barcelonában, mielőtt 1986-ban hazajöttünk, nagyon jól ment neki a játék, katalán bajnok volt, megverte Sergi Brugherát, mindenkit. Brughera Laci egyik legjobb barátja, sokszor volt nálunk gyerekként, szeretett hozzánk jönni, mert imádta a rántott húst meg a sült krumplit, otthon pedig nem kapott ilyeneket. Jöttek a spanyolok hozzánk, hogy legyen a Laci spanyol állampolgár, játsszon náluk. Nem mertünk belemenni, már attól is féltünk, hogy a megkereséshez mit szólnak itthon. Csépai Ferenc ellen nyerte meg 16 évesen az 1986-os bajnoki döntőt. Most már tudom, hogy jobb lett volna kint maradni, de Kálmánnak haza kellett jönnie, egy vasárnapi meccsen rosszul lett, leállt a szíve, meg kellett műteni, a spanyolok fél évvel később nem hosszabbítottak vele. Eredendően a Barcelona edzője volt, de felkérték, hogy irányítsa a válogatottat, hiába mondták neki a klubnál, hogy ne menjen, élete végig van ott helye, a hiúsága vitte előre, hogy ő meg tudja csinálni azt is. Bele akartak szólni az összeállításba, ez nem jött be. Még visszamehetett volna később a Barcelonetához, de Kálmán azt mondta, hogy helyi rivális klubhoz nem. Pedig vissza kellett volna menni. Nyugaton úgyis profi szemlélet van, ott az ilyenből nincs probléma. 1969-től 1976-ig Mexikóban voltunk, 1979-től 1986-ig Barcelonában, 1990-ben visszahívták Mexikóba, akkor ott voltunk két és fél évet. Az első mexikói időszakot nehezen viseltem, úgy mentem ki, hogy nem beszéltem spanyolul, Laci akkor született, sokat voltunk Kálmán nélkül, rengeteg volt akkoriban ott a gyerekrablás, én úgy féltem, hogy az ajtó elé húztam a szekrényt.

– A briddzsel volt kapcsolata a családból valakinek?
– Nem. Kálmán pókerezett és ultizott, én azután kezdtem bridzsezni, hogy ő meghalt. Hívtak a régi társaságunkba továbbra is, de amikor Kálmánról beszéltek, azért sírtam, amikor meg nem beszéltek róla, az fájt. Azt mondtam magamba, hogy egyrészt én hülye vagyok, másrészt meg, hogy ebből ki kell szakadnom. Beiratkoztam a Bridzsakadémiára. Ott összebarátkoztam Bánki Évával, elhívott egy nyílt napra a Highland golfklubba, hogy nézzem meg, milyen a golf. Ott bridzseztek, Rák Mari és a társasága, mondták, hogy szálljak be, és én úgy megszerettem ezeket a lányokat, hogy azóta vagyok velük. (Bridzsversenyen)

– Hogy jött a Bridzsakadémia?
– A bridzsről korábban nem hallottam, nem emlékszem, ki ajánlotta vagy hogy találkoztam vele. Az agyam miatt akartam belevágni, azt hallottam a bridzsről, hogy nagyon jót tesz, frissen tart. És ezzel a tapasztalatom is egybevág. A Bridzsakadémián tökéletesen tanítanak, ezeknek a fiúknak úgy vág az eszük! Nagyon élveztem ott a tanulást, és most a bridzset.

– Nem találtad nehéznek, főleg a licitrendszer miatt?
– Nem, az alapok elsajátítása könnyen ment, most találom nehéznek, ahogy próbálok fejlődni. Pár napja történt, hogy a partnerem 1 kőrrel indult, nekem öt kőröm volt 15 ponttal. 4 kőrt mondtam, ez volt a hiba, nem 3-at, hogy ő licitáljon még, hanem lezártam a licitet. Így persze nem mentünk szlemre, pedig 7 volt benne.

– Akkor már inkább 4 kőrt, hiszen a 3 kőr passzolható, tehát akkor még a gémet sem biztos, hogy bemondjátok, de egyéb konvenciók híján lehetett volna előbb valami új színt licitálni, és később jelezni az erődet meg a kőr támogatásodat. A társaság és a szellemi kihívás az, ami megfogott a bridzsben?
– Nagyon fontos, hogy az ember el ne tompuljon. 2000-ben mentem nyugdíjba, 16 éve nem dolgozom. Hiába olvasok, járok színházba, hangversenyre, ez nem ugyanaz a szellemi kihívás, mint nap mint nap dolgozni, találkozni emberekkel, beszélgetni. Én már úgy éreztem egy idő után, hogy lassan elfelejtek beszélgetni az emberekkel.

– Egykori élsportoló éned mennyire jön ki az asztalnál, milyen felfogásban ülsz oda egy bridzsversenyen, megvan benned a versenyszellem?
– Érdekes módon nincs. A játék kedvéért versenyzem, hogy jól érezzem magam, és hogy a partnerem is jól érezze magát. A helyezés mindegy, illetve azért számít, hogy a páromnak jó legyen. Ha előrébb végzünk a szokásosnál, az persze azért jó érzés, de nem motivál a helyezés. (Világbajnok a világbajnoki aranyéremmel)

– Teniszben sem?
– Ott igen. Azért nem az határozza meg az élményt ott sem, de többet számít a győzelem, mint a bridzsben. Valószínű, hogy ha bridzsben magasabb szintre jutok, akkor jobban fog számítani, de most nincs esélyem nagy eredményre, hiába akarok, hiába szedem össze magam, nincs meg bennem a lehetőség.

– Mióta bridzsezel?
– Több mint hat éve. Négy tanfolyamot jártam végig a Bridzsakadémián. A lányokkal keddenként járunk össze bridzsezni.

– Hiányolsz valamit a magyar bridzséletből?
– Nem, olyan szerteágazó, annyi helyen lehet tanulni bridzsezni vagy játszani, hogy bennem és úgy látom, a környezetemben sincs hiányérzet. Mindenkitől jót hallok. Én a Hegyaljára, a Palatinusra, a Padlásba és Budaörsre járok, csak jó tapasztalatom van. Mondjuk néha megyek csak, nekem sajnos állandó partnerem nem lehet, mert három unokám van, ha a fiam vagy a menyem kérdezi, hogy tudnék-e menni a gyerekekért, akkor bármi van, én megyek. Ha hívnak játszani, és ráérek, szívesen megyek, de fix napokat nem tudok vállalni.

– Az unoka-bridzsről hallottál?
– Igen, olvastam róla, de mi ez pontosan?

– Az a lényege, hogy gyerekek és valamennyire bridzsezni tudó szüleik, nagyszüleik együtt bridzseznek. Baksay László vezeti a Park Teniszklubban a Feneketlen-tónál, elsősorban felsős gyerekeknek. Most januárban indul a második kör, heti egyszer szombatonként.
– Nagyon jól hangzik! Ismerjük a helyet, szokott ott teniszversenye lenni Milán unokámnak, őt érdekelheti a bridzs is. Képzeld, egyszer játszottunk együtt vegyes párost, akkora élmény volt neki, hogy a mamóval teniszezhet együtt, ráadásul nyertünk is. Gyerekként kell elkezdeni mindent ilyesmit, felnőttfejjel, főleg idősebb korban már képtelenség annyira elmélyedni valamiben. Hívnak, nem baj, ha felveszem? (Fiával, Markovits Lászlóval)

– Dehogy.
(…)
– Laci volt. Minden reggel és este felhív. Reggel, ha ő viszi a gyerekeket, akkor együtt hívnak az autóból, este meg amikor végez a munkával. Még azt akartam mondani, hogy nem tudom, tudod-e, hogy pénzfeldobással jutottunk ki 65-ben a világbajnokságra. A selejtezőben a keletnémetek ellen 8–6-ra nyertünk itthon, majd 8–6-ra kaptunk ki Berlinben. Pénzfeldobás döntött. Guricsné jól választott. Ha rosszat mond, nem hogy nem vagyunk világbajnokok, ki sem jutunk a vb-re. Mondtam, nekem szerencsém volt az életben.