Azok a nők, akik az elmúlt évtizedekben közel kerültek hozzám, igen sokfélék voltak, de egy dologban megegyezett az álláspontjuk. Bár ezt általában nem mondták ki, egyértelműen érzékeltették, hogy szerintük egyetlen bridzsező sem normális. Az nem derült ki, hogy arra gondolnak-e, hogy csak eleve bomlott agyú emberek kezdenek versenyezni, vagy ellenkezőleg, úgy képzelik, hogy a bridzsversenyzés csinál bolondot az emberből, de az tisztán látszott, hogy úgy vélik, ők félig-meddig az én ápolóim, és persze más bridzsezők partnereinek is jelentős az ilyetén szerepük.
Ahogy azt megfigyeltem, az a véleményük, hogy nekünk, bridzsezőknek mindig a bridzs jár a fejünkben, sőt, az élet minden hétköznapi jelenségéről is a bridzs kattan be, különféleképpen, de teljesen kiszámítható módon.
Micsoda tévedés! A valóság ennek éppen az ellenkezője! A tudomány, a művészet és nem utolsósorban a hétköznapi élet számos jelensége nyilvánvalóan és egyértelműen szorosan kapcsolódik a bridzshez, ám ezt a tényt jellemzően a legkommerszebb módon elhallgatják, az emberek döntő többsége nem is tud erről.
Hogy nem a levegőbe beszélek, azt próbálom most igazolni néhány példával. Persze mire az Olvasó e kis cikk végére ér, tisztán fogja látni, hogy ez a pár jelenség valójában csepp a tengerben, de ha már nem törekedhetek teljességre, illusztrációnak legyen elég ennyi.
Kezdjük a történelemmel. Már a régi görögök is… Hányszor hallottuk már ezt, de a legtöbben nem is gondolnák, hogy ez a mondattöredék a bridzsre is vonatkoztatható. Pedig…
Bár mára ez a tény a feledés homályába merült, Arkhimédesz a maga korának egyik legjelentősebb bridzsteoretikusa volt. Amikor a Szirakuzába érkező első római katona megpillantotta az öreg tudóst, ő éppen egy diagramot rajzolt a homokba. A tudatlan légionárius részlegesen eltaposta az ábrát, úgy értve, hogy a pikkeket, a kárókat és a treffeket egyaránt érintetlenül hagyta, de azokat a szép szív formájú jeleket nem kímélte. Ekkor a „szirakuzai óriás” elvesztette a fejét, s ráförmedt a katonára: „Ne zavard a kőrjeimet!”
A római korban másképp alakultak a dolgok. Kezdetben még csak a félig-meddig tiltott dobókockával játszottak, később azonban ők is előreléptek szellemileg, s ekkor már egy másfajta kockát preferáltak, amelynek oldallapjait megpróbálták egyszínűre tekerni. Ez jóval igényesebb volt, mint a szimpla kockavetés, de egy idő elteltével persze már ez is kevésnek bizonyult. Magáról a rómaiak bridzsezéséről nem maradtak fenn pozitív emlékek, de a bridzshez vezető elhatározásról igen. Fejlődésük egy adott pillanatában ugyanis végül elvetették a bűvös kockát, vagy ahogy ők ezt a rájuk jellemző poézissal, kifejezték, „átkeltek a Rubikon”.
De ne ragadjunk le az ókorban, van kiváló huszadik századi példám is, méghozzá a magyar valóságból. Bár bizonyára sokan ismerik ezt az anekdotát, azért megéri feleleveníteni. 1925-ben, a kőszegi Hunyadi Mátyás katonaiskolában a kis Ottlik Géza az egyik héten éppen konyhaszolgálatra volt beosztva, s amikor közeledett az ebédidő, az egyik felettese egy kurta vezényszóval adta ki neki az aktuális parancsot: „Teríts!” Mire Ottlik széttárta kezeit, s magától értetődő természetességgel közölte: „Magas az asztal!” Ezt humoros módon teljes mértékben félreértették, s egy jóval termetesebb diákot bíztak meg azzal, hogy készítse oda az ebédhez a tányérokat és az evőeszközöket.
Persze az sem mindegy, hogy hol bridzsezünk. José Mourinho például nagy zsugás, de kedvenc terepe mégiscsak a Stamford Bridge. De ha igazán egzotikus helyszínre és körülményekre vágyik valaki, akkor azt ajánlom neki, hogy béreljen egy helikoptert, s a viharos Balaton felett űzze legkedvesebb játékát, ahogy ezt Simon és Garfunkel tette: Bridge Over Troubled Water.
Zenei példa rengeteg van. Úgy tűnik, a bridzs a Beatles számára sem volt ismeretlen terület. Mint azt sokan tudjuk, a nemes színű találkozások mégoly indokolt hajszolása ellenére előfordul néha, hogy célszerűbb lenne minor szlemet játszani, ha például nyolc lapunk van a vonalon egy majorból és tíz-tizenegy valamelyik minorból. Ritka eset, nem is könnyű felderíteni, de ilyen is van. S ha mindezt összevetjük az ismert magyar közmondással, miszerint „Minor a bors, de erős”, már nem is lepődhetünk meg azon, hogy a gombafejűek legnépszerűbb albumának címe: Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band – vagyis hát kőrünk is van, de mi mégis inkább a treff adut választjuk. Kiváló lapértékelés a liverpooli srácoktól!
Ám ezzel nincs vége! Ugyanezen a lemezen egy másik számban is félreérthetetlen utalást találunk a bridzsre. Egy ifjú hölgyet oly mértékben elkábított ragyogó káró színe, hogy már-már a mennyekben érezte magát: Lucy in the Sky with Diamonds. Itt jegyezném meg, hogy nem ő az egyetlen, akit egy húzó minor szín túlzottan is elkápráztat…
Aki ezek után azt hinné, hogy csak külföldi zenészeket érintett meg ez a csodás játék, azt máris ki kell ábrándítanom. Fenyő Miki például a lehető legdirektebb módon utal a koncentráció fontosságára: „Egy híváson múlik néha minden.” _Mindazonáltal kötelességemnek érzem, hogy felhívjam a figyelmét egy nüanszra: Néha, Mikikém? Nagyon is gyakran!_
Persze teljesen hétköznapi események is szorosan kapcsolódnak a bridzshez – még akkor is, ha a laikus külső szemlélő ezt ritkán veszi észre.
Mit kezdjünk például azzal az esettel, amikor egy hölgy kétségbeesetten kiabál: „Beszorult a férjem a liftbe!” Az első gondolatunk nyilván az, hogy talán csak álbeszorulásról van szó. De ha esetleg mégsem, akkor is felmerül, hogy talán épp a partner _azaz jelen esetben a jajveszékelő hölgy_ egy szerencsétlen húzása okozta a problémát. Mint azt mindannyian jól tudjuk, néha elég a katasztrófához egyetlen rossz mozdulat, s az elkövető ezt gyakran nem is veszi észre, még utólag sem…
Az országúton is érhetik az embert markáns bridzskalandok. Mi a teendő például, ha előttünk megy a hatodik ász-király-dáma: AKD863? Ez azonban nem minden, hiszen néha egy dubló dáma is gondolkodóba ejtheti az embert, bár nem teljesen függetlenül a „kísérő” kis laptól. Ilyesmit döntően benzinkutaknál tapasztalhatunk: Q8. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egyesek még a lapjukat sem tudják rendesen összerakni. A házunk előtti parkolóban például ezt láttam, már többször is: JKT632.
Az is megesik néha az emberrel, hogy megéhezik, és beül egy vendéglőbe. Tegyük fel, hogy a pincér hozza az étlapot, s nekünk kisvártatva az alábbi soron akad meg a szemünk:
Bécsi szelet – 2210
Nyilvánvaló, hogy máris hívjuk a pincért, aziránt érdeklődve, nem lehetne-e 1460-ért megkapni a kiszemelt ételt, tekintettel arra, hogy jól láthatóan két impassznak is ülnie kellett a nagyszlemhez. A kisszlem nyilván indokolt, ahogy a szür ellen sem emelünk kifogást.
Egy jó ebédhez persze a desszert is hozzátartozik.
Somlói galuska – 790
Hát ezt meg ki kontrázta meg?!?
Na mindegy, befejeztük az étkezést, de hátravan még egy jelentéktelen formalitás. Jöjjön hát a fizetőpincér _sajnos, nem ő fizet…_.
Ránézek a számlára, de már első pillantásra is túl magasnak tűnik a végösszeg, megnézem hát alaposabban. Nézem, nézem, és hát jól sejtettem, több tétel is… hát szóval, nem stimmel. Nem szeretnék durvább igéket használni, de ahogy látom, ezek enyhén szólva kijavították/kiigazították a számlát. És én ezért szoruljak addig, amíg legközelebb pénzhez jutok!? Nem találom a megfelelő kifejezést. Ja, megvan! Ezek…, ezek rektifikálták a kontót!
