Néhány régi emlék, pár idei élmény: az óév végéhez, illetve az új évhez közeledve olyan írásokat kértünk a Bridzsélet szerzőitől, amelyekben nem az a legfontosabb, hogy olyan megoldások villanjanak meg bennük, amelyekre még a Bermuda Kupán is felkapnák a fejüket, hanem hogy megcsillantsák a bridzs humoros, de esetenként azért tanulságos oldalát. Játékos szösszenetek Loibentől Győrön át Siklósig – boldog újévet kívánunk minden kedves olvasónknak!
szerzők: Varga István, Kuttner György, Talyigás Péter, Csepeli Miklós, Kadler Éva, Négyesi György, Fazakas Gergely, Szilágyi László
A holland nyelv szépségei
Ha humoros bridzstörténeteket szeretnék felidézni, nem tudom megkerülni egy éve távozott sporttársunkat, Lazsót. A vele történtek, különösen az ő előadásában, gyakran keltettek derültséget a magyar bridzsezők körében. Egy ilyen sztorit fogok most elmesélni.
Egy loibeni versenyen történt az eset, talán 1986-ban. Ötösben játszottunk a csapatversenyen: Lazsó Bartis Bélával és Dienes Ödönnel hármasban alkotta csapatunk egyik párját, míg az én partnerem Kállai Feri volt. Fogalmam sincs már, hogy hány csapat indult, de az biztos, hogy nem kevés. Talán 60? Vagy 70? Na mindegy, a lényeg, hogy a mezőny erősen heterogén volt. Mi bejutottunk az A-csoportba, ha volt ilyen, de az egészen bizonyos, hogy az utolsó forduló előtt még volt esélyünk a verseny megnyerésére is. Ott azután nem jöttek össze a dolgok, s végül a negyedik helyen végeztünk. Igazságtalan lenne azt mondani, hogy egy parti okozta a vesztünket, de az tény, hogy ha egy szlemparti másképp alakul, akkor _ceteris paribus_ előrébb végeztünk volna.
Némi vigasz, hogy a második helyen Mezei–Honti végzett, nem emlékszem, kikkel játszva. Szintén halovány emlék, de mintha nekik ez lett volna az első nagy sikerük, addig nem látszott, hogy milyen jók lesznek később – vagy csak nekem nem tűnt fel. Mindegy, külföldön játszva nyilván mindannyian örülünk a másik magyar játékos sikerének, ráadásul Ausztriában gyakran éreztük úgy, hogy nem nekünk kedveznek a „szélviszonyok”. Szóval, örültünk Katiék jó eredményének, de az örömünk nem volt felhőtlen, tekintettel az utolsó fordulóban elszalasztott lehetőségre. Persze a negyedik hely sem volt rossz, de közvetlenül a sorsdöntő meccs után más szögben sütött a nap, vagy hogy is mondjam.
No de ami addig történt…
A világbajnok Peter Manhardt és csapata ellen például 59–3 volt az IMP-különbség. Ők egyszer 1, egyszer pedig 2 pontot írtak, mi négyszer_!_ írtunk 13 IMP-t, egyszer pedig 7-et.
És volt egy meccs…
Az egész versenyen egy olyan meccs volt, ahol nekünk Francival negatív volt a szkórunk. Már nem emlékszem az ellenünk játszó pár nemzetiségére, csak arra, hogy a másik asztalnál egy holland házaspár játszott. Ezt a tényt viszont sosem fogom elfelejteni…
Semmi nem sikerült, a tíz partiból volt egy csomó érdektelen, de a többi nem nekünk kedvezett. Az egyik partiban például Feri indult 1 káróval, én 1 pikket mondtam, mögöttem talán kontráztak, már nem tudom, lehet, hogy 2 kőrt mondtak, a lényeg az, hogy 4 kőr lett a vége. Ha épeszű ellenjátékot játszunk, ez megbuktatható, bár akkor is résen kell lennünk, szóval, éppen bele lehet tömni. A mi ellenjátékunkat nem szeretném minősíteni, mindenesetre mindkettőnknek volt egy koncepciója, és ezek nem egyeztek. Tizenegy ütés bellben, –650. Szomorúan mentünk az egyeztetéshez.
Mit mondjak, nem sokáig voltunk bánatosak. Nagy különbséggel nyertünk. Csapattársaink fantasztikus szkórt hoztak. A legszebb az volt, ami az előbb említett partiban történt. Mi mansban voltunk, és az én pikk színem így nézett ki: T65432. Partneremnek szingli kilencese volt, a tőlem jobbra ülő játékosnak pedig szingli nyolcasa _és talán négyes kőrje_. Vagyis a balra ülő játékos pikkje ez volt: AKDB7. Emellett hatos, erős kőrje volt _nekem szingli_. Lazsó ugyanabban a helyzetben következett licitre, mint az én ellenfelem, de ő az erős lapjával, 6–5 majorral az 1 káró–1 pikk licit után 4 kőrrel szólt közbe. Ezt két passz követte, és az én lapommal mentettek: 4 pikk. Nem volt nehéz megkontrázni. Lazsó, némileg tán pofátlanul, a pikk bubival indult _partnere leesett a székről_, ebbe ugyebár esett a nyolcas és a kilences. Most jött a kőr. A finom részletekre most nem emlékszem, de egy biztos: a felvevő egy rövidülés után gyanútlanul adut hívott. Ütött a hetes, majd még három adu és néhány kőr következett. Hétszer nem, ami az akkor érvényes táblázat szerint 1300 _még nem értek 300-at a negyediktől kezdve a mansbeli bukások_. A felvevő három ütése az egyik minor ász, a kőr ász és egy adu volt, ha jól maradt meg bennem. Ellenünk 650 _töméssel!_, odaát 1300. Kérdeztem is Lazsóékat: „Ti ezt a partit kétszer játszottátok?”
Most következett Lazsó: „Érdemes volt lejátszani ezt a meccset, legalább megtudtam, hogy mondják hollandul azt, hogy válóperes ügyvéd. Nyilván ez a kifejezés hangzott el leggyakrabban."
Varga István
Franciakulcs, angol wc, orosz rulett…
Alighanem az úgy történt, hogy amikor id. Szívós István valamikor az 50-es években, Stockholmban, furcsa mozdulattal a hazai válogatott kapujába vágta a labdát, majd ezt többször megismételte, a helybeliek csodálkozva megkérdezték: „Mi volt ez?” Mire a neves pólós visszakérdezett: „Nektek magyarázzam? Svédcsavar!”
Az azonban már velem történt 2013-ban, Pulában, a nyílt csapatverseny második negyedében, hogy csapatom átmenetileg az első helyre került. Így bejutottunk a BBO rámájába. Emelvény, különterem, sok figyelő szempár. És persze nagy tét, koncentráció. Az ellenfél erős, lengyel csapat. Semmi barátkozás. Hamarosan nagy előnyhöz jutnak. Aztán partnerem mesterséges kontrát ad, jelzek, majd szkríntársam kérdő tekintetére magabiztosan kijelentem: „Lengyel kontra.” A kerekedő szempár láttán még hozzáteszem: „Neked magyarázzam?”
Mikor ellenfelem a licit tartalmát „kibarkochbázza”, arca felderül. A kontrát tényleg játsszák, de másként hívják. Most a nevetéstől nem jut eszébe, de ne hagyjam el Pulát, amíg nem tudatja velem a helyes elnevezést. A hátralévő partik alatt így aztán csökken nála a koncentráció, írunk pár pontot, de a meccs végén boldogan mondja, majd a biztonság kedvéért eredménylapomra írja: „Antidouble.”
Kuttner György
Így beszélünk mi
Szerkesztő úrtól kaptam egy üzenetet, hogy a szilveszter alkalmából jó volna vicces dolgokat írni. Őrizgetek a memóriámban néhány történetet. Hogy viccesek-e, annak eldöntését rátok bízom. Az alábbiak kivétel nélkül olyan játékosok szájából hangzottak el, akik megfordultak már az első osztályban, vagy éppenséggel állandó játékosok arrafelé.
Érdekesen
Zsörtölődő urat amúgy imádom, mert jó a humora, érti a csíziót, és még öniróniája is van. Ezúttal azonban nem erről szól ez a történet. Zsörtölődő úrnak szingli treff bubit osztottak, ebből a színből az asztalon harmadik dáma volt. 4 kőr felvétele ellen a treff király indulás esett. A király ütött, esett a bubi, és az indítókijátszó kis treffel folytatta.
– Érdekesen csinálják a fiúk – mondta zsörtölődő úr, és a dámát kérte az asztalról.
– Olyan szokatlan dolog az egyetlen nem licitált színnel indulni? – kérdezte az indító kijátszó.
Közben a dámát megütötte volna az ász, de a felvevő ellopta.
– Láttam már olyat, hogy valaki kis lappal indult ebből a felszerelésből… – mérgelődött tovább zsörtölődő úr, miközben adu hívását megütötte jobboldali ellenfele. A treff tízest a felvevő ellopta kicsivel, az indítókijátszó pedig felüllopta.
– Dubló királyból!?
Egy darabig eztán zsörtölődő úr csak magában zsörtölődött.
Zsörtölődő úr partnere
Egy másik alkalommal zsörtölődő úr licitjével megviccelte az ellenfelet, és addig-addig csűrte-csavarta a dolgot, amíg az ellenfél végül csak lementette a bukós gémet. Partnere tömött egyet a rossz mentésen, ami így aztán jó mentéssé lépett elő.
A parti végeztével zsörtölődő úr megkérdezte _joggal_, hogy partnere mi végre őrizgette apró aduját, amivel ellophatta volna a felvevő egyik ütését, mire ezt a választ kapta:
– Te meg úgy licitálsz, mintha az 50-es években járnánk!
Reggeli
Egy párosversenyen az aktuális forduló első partijában a mansista Kelet még a 6-os magasságon is mentette Észak–Dél bellista gémjét. Nem volt nagy siker. A következő partiban ugyanez a Kelet bellben a 3-as magasságban is küzdött egyet a töredékért, Észak–Dél felírta a mágikus 200 pontot – ez sem volt nagy siker. Nyugat, aki békésen tűrte a vesszőfutást, a cseréhez készülődve megkérdezte partnerét:
– Veled mi van? Birkózógépet reggeliztél?
Egyszer
A zéró tolerancia elv egyik lelkes támogatója ellen az ellenfél leadott egy erősen vitatható take out kontrát a 2-es magasságon _csak az erőnléti és elosztásbéli elvárásoknak nem felelt meg teljesen, de hát a bridzsező ugye azzal a lappal tud csak kontrázni, amit osztottak neki, cserére itt nincs lehetőség_. A zéró tolerancia elv lelkes támogatója felvevő lett, és nem sok mindent talált el a felvevőjáték során, amiben szerepe volt annak is, hogy a kontra jelentőségét kissé talán túlértékelte.
– Egyszer nagyon elkaplak egy ilyen kontrádért – sziszegett a fogai közül, és a szeme fenyegetően villámlott.
Ezt úgy hívják, hogy a rossz partik iránti zéró tolerancia.
Az „idő-coup”
És a végére egy ritkán használt technikai fogás.
Azon a sok évvel ezelőtti párosversenyen három partit kellett játszani minden fordulóban, 21 perc alatt. Kelet és Nyugat részletesen kidolgozott licitrendszere erősen akadozott az első partiban. A nyolc percen át tartó, kizárólag egymással lefolytatott viaskodás eredménye egy kínkeserves 3 szan lett. A felvétel 30 másodperc alatt bukott kettőt a bellben. Topszkór Észak–Délnek.
Kelet és Nyugat nyomdafestéket nem tűrő hangon szapulták egymást a komplikált rendszer ismeretének hiányáért, majd a második parti licitjéhez fogtak. Ismét nyolc percig licitáltak, ismét 3 szan lett a vége, és ismét 30 másodperc alatt buktak kettőt a bellben. Ismét osztatlan topszkór Észak–Délnek _na ja, ismét nem sokat kellett tenni érte_. Kelet és Nyugat ismét tajtékozott egy percen át, majd Kelet az órájára nézett, és azt mondta: már csak két percünk maradt.
– Zsűri! Lassan játszottunk, nem maradt idő a harmadik partira.
– Ki volt lassú?
– Természetesen mi, Kelet és Nyugat.
A harmadik partit 40 százalékos eredménnyel megúszták.
Talyigás Péter
Csalok, de jól csinálom
Sokan még emlékszünk Rodolfóra, a zseniális bűvészre. Előadás közben többször is ezzel a hírneves mondásával figyelmeztette közönségét arra, hogy amit látnak, az csupán ámítás, szemfényvesztés. Ez a fajtája a csalásnak persze senkinek sem árt, inkább használ, hiszen szórakoztat. Lényegében a bűvész nem csaló. A csalásnak ugyanis áldozata van. A történelemből számtalan példát lehetne hozni a trójai falótól kezdve Júdáson és Pizarrón át Török Bálint vagy Maléter Pál tőrbe csalásáig. De mindennapi életünkben is állandóan jelen van a csalás. Lemásoljuk az iskolában a házi feladatot, puskázunk, lógunk a buszon, csaljuk az adót, megcsaljuk, akit nem lenne szabad, minket is megcsalnak, becsapnak az üzletben, azt hazudják nekünk, hogyha rájuk szavazunk, akkor jobb lesz, a sportban az nyer, aki doppingol, vagy az, akire senki nem számít, kivéve azokat, akik az eredményre fogadtak. Lehetne sorolni a végtelenségig.
A csaló sokszor nincs is tudatában vétkének. Az is előfordul, hogy jogtalan vád illet valakit, tette ugyanis nem csalás. Sokszor nehéz is meghúzni a határvonalat a bűnösség és az ártatlanság között. Így van ez a mi kedvenc játékunkban, sportunkban is. Régebben a kávéházi jelző nem csak licitrendszerre, hanem egy viselkedési formára is vonatkozott. Az előbbi, mármint a licitrendszer, kiment a divatból. Utóbbi még nem teljesen.
Zöldfülű koromban egy öreg róka ellenfélként bepillantást engedett a lapjaiba. A partiban egyetlen problémám az adu dáma helyzete volt, és mivel azt nem láttam, a dámát partnerénél kerestem… Egy másik esetben a felvevő az asztali hívásra pillanatnyi megtorpanás után a kezéből a királyt tette. Ütöttem az ásszal, ő pedig egy kicsit megcsóválta a fejét. Ekkor azonban már képzett kávéházi játékos voltam, tudtam, hogy nála van a dáma és a bubi. Lehet, hogy a tízes is ott volt.
A profi kávéházi spíler azt is nézi, hogy honnan húzod ki a lapjaidat. Pardon, nézte... Mert mint mondtam, ez a stílus már kiment a divatból. Vagy ez a rendszerre vonatkozott? Már nem is emlékszem…
A kissé hosszúra sikerült bevezető után emlékeimben felidézek egy közel fél évszázad előtti korszakot. Kedvenc versenyeink közé tartozott a nyári keszthelyi verseny, ami a 60-as évek vége óta szerepelt a naptárban. Délelőttönként többnyire fociztunk, akkoriban még nem a tenisz volt a kiegészítő testmozgásunk, szerencsére, mert a hatalomnak talán szemet szúrt volna két úri sport együtt… A csapatversenyeken részt vett a helyi gárda, soraiban egy valódi gróffal. Egyeztetésükön a következő beszélgetésnek voltam fültanúja: „Nem volt lapunk.” „Nekünk sem” – így a másik pár. „Akkor nem csoda, hogy kikaptunk” – nyugtatták meg magukat.
1973-ban Szász Domával játszottam Keszthelyen. A párosverseny második fordulójának első partijában az 5-ös magasságra küldtük ellenfeleinket. A tőlem jobbra ülő ellenfél sokszoros bajnok, igazi kávéházi játékos volt, szájában két cigarettával és árgus szemekkel… Kilenc lapból kell eltalálnia egy dámát a teljesítéshez. Az asztalról királyt hívott, majd impasszt adott. Ütöttem a dámával. Hétköznapi eset – vagy mégsem? Egymástól több kártyányi távolságban volt a két lapom, a dámát még a felvevő bubija előtt érzékelhetően megérintettem… „Csaltam” – de jól csináltam.
A versenyt megnyertük, azonban egy darabig veszélyben forgott elsőségünk. Az utolsó csere után hatalmas üvöltéstől zengett a terem. Ugyanis az első csere után a jól sikerült trükkömet elmeséltük a következő párnak, nem gondolván arra, hogy a végén még találkozni fognak a leosztással. Igen ám, de egyikük, szerencsére a felvevő, elfelejtette a történetet, és elbukta a felvételt. Partnere ezt nehezményezte, de ez a szó nem fejezi ki a szemrehányás hangulatát… Miután „megbeszélték”, hogy többet nem játszanak együtt, noteszeikből kölcsönösen kihúzták egymás telefonszámait _hol volt még ekkor a mobil!_, a zsűrihez akartak rohanni panaszukkal, ellenünk. Végül is jogosan, hiszen a történet elmesélése csalás, ha nem is szándékos. Az első felháborodás hullámai után azonban a kedélyek megnyugodtak, az eredmény maradt.
A veszekedő pár tehát nem használta fel az információt, és nem csalt. Ők is jól csinálták.
Csepeli Miklós
Abszurd szösszenetek
Langymeleg vasárnap délután. Szellő sem rezdül, tétova bárányfelhők úsznak lassan az égen. Nyugalom, madárcsiripelés.
Ül a kerti székben, és az élet nagy kérdésein töpreng.
Pedig milyen jól indult minden – gondolja. – Tették, amit kell, a társával összhangban. Jól megértették egymást, szavak nélkül is. Nem mindig volt ez így. De már egyre nagyobb az összhang közöttük. Ez a sors ajándéka, amiért persze ők is sokat dolgoztak.
De mit ér így az egész? – véli. – Az ember igyekszik, felépít valamit a társával együtt, aztán mások keresztülgázolnak rajta.
Nem lett volna szabad hagynunk – gondolja –, meg kellett volna kontrázni azt a 4 pikket!
Majd legközelebb – jut elhatározásra, és hátradől a kerti székben.
A klubban az udvaron
– Ráléptél a lábamra – mondja a klubtárs.
– Én? – kérdezem, és gyorsan körülnézek. A lába fél méterre van tőlem.
– Nem most – mondja –, az előbb.
Végiggondolom: az előbb még ült az asztalnál, aztán odajött hozzám.
– Nem itt kint – világosít fel –, bent a teremben.
Ismét végiggondolom: az imént egy asztalnál ültünk, talán akkor.
– Bocs – mondom szórakozottan.
– Ne kérj bocsánatot – oktat ki –, nem kell bocsánatot kérni. Ha nem licitálod azt a 4 pikket, megcsináljuk a 4 kőrt. Egy bukással nagyon megérte nektek.
– Akkor nem bocs – mondom –, szívesen rálépek legközelebb is.
Veszedelmes viszonyok
Szállodában bridzstanfolyamon. Állunk az étterem előtt. A vacsorakártyákat be kell mutatnunk egy pincérnek, aki feljegyzi a számítógépen. Nálam van két kártya, a sajátom és a bridzspartneremé, A.-é is. A. késik, ha megjön, akkor pedig nem tudja a kártyáját felmutatni, mert az nálam lesz. Ezt megelőzendő, szólok a pincérnek, hogy a partnerem kártyája itt van, de ő is nemsokára érkezik.
Végszóra megjön A.
– Á! – mondom – megjött a partnerem!
A sokat megélt pincér ránk mered, fantáziája meglódul. Nem várjuk, meg, hogy mire jut, bemegyünk. Mögöttünk suttogás.
„Szabad!”
Ülök a buszon. Hogy kihasználjam a passzív időt, bridzskonvenciókat memorizálok. Kettő már megvan, a harmadik – Michaels – csak nem akar bejönni. Ellenállok a késztetésnek, hogy a zsebemben tartott puskát elővegyem. Helyette gyötröm az agyamat rendesen.
Arra ocsúdok, hogy az ülésem mellett áll egy idős férfi, és láthatóan az imént kérdezett valamit.
Reflexszerűen kimondom az első szót, ami eszembe jut: „Michaels!”
A férfi zavartan összevonja szemöldökét, és kérdőn mered rám. Ocsúdok a révületből. Persze, parancsoljon – mondom neki, olyan hangsúllyal, mintha ő értetlen lenne, és én kényszerűen magamat ismételném.
Ez hatott, a férfi megnyugodva leült mellém. Sikerült elhinnie nekem, hogy már a hallása sem a régi.
Ütemérzék
Tagtárs késve és vadul éhesen érkezik. Már mindenhol kezdenek. Gyorsan megáll a házi pogácsás tál előtt, és kapkodja a pogácsát. Az ütem: kivesz – bekap – egy rágás – nyel.
Egyszer csak párhuzamosan ugyanerre az ütemre hallom a szomszéd asztaltól: négy, öt, hat, hét, nyolc, na végre! Odanézek: a klubtárs tényleg befejezte a pogácsaevést.
Csillogás
Klubtárs pohárral a kezében az asztalnál kicsit imbolyog, és tényleg szinte alig véreres a szeme.
– Gyere, igyál te is! – kapacitál.
– Nem – mondom –, én nem kérek, így is túl impulzív vagyok.
– Ó, az jó, nagyon jó! – csillan fel a szeme. Azért, hogy gondolatait helyes útra tereljem, megjegyzem:
– Tudod, ha iszom, mindig mindent megkontrázok.
– Értem – mondja, és egyből eltűnik szeméből a csillogás.
Későre jár
Kilenc óra elmúlt, iszonyú fáradt vagyok, alig bírom követni már a játékot, a lapok összefolynak. Nagyon várom, hogy vége legyen, hibázok is rendesen. A lesújtó pillantásokra – persze csak magamban – könnyedén vállat vonok.
Aztán végre befejeződik a játék, felállnék, de a játékostárs marasztal. Szent missziótól áthatva elemzi az utolsó három játszma balfogásait. Én még a legutolsóra sem emlékszem, nemhogy a kettővel korábbira. Ami azt illeti, arra sem emlékszem, hogy pókereztünk vagy römiztünk-e. Ennek ellenére odaadó figyelmet tanúsítok, s úgy csinálok, mintha tudnám, hogy miről van szó, azzal a nyomorult káró királlyal kapcsolatban. Aztán mennyezetre emelt tekintettel újra elismétli – ezúttal szerencsére csak kivonatosan – az iménti szózatot, én hevesen bólogatok, mintha érteném. Végezetül ki akar kérdezni, hogy valóban megértettem-e az iméntieket. Ezt a lebukás veszélye miatt nem engedhettem meg, ezért közlöm vele, hogy persze, mert szerencsére kétszer is elmondta, és másodszorra már többnyire érteni szoktam.
– Akkor legközelebb így csinálod? – kérdezi.
– Ó – mondom –, feltétlenül.
– Azért ám! – feleli, és égnek emelt orral elhagyja a terepet, lelkiismerete nyugodt, segíti az özvegyeket, gyermekeket, gyengéket és a kezdő bridzsezőket. Ma nyugodtan fog aludni.
Gyöngyöt a disznók elé.
Kadler Éva
A fénykép
A jövő év elején záruló Darvas-év megfelelő előkészítése érdekében, lassan két éve foglalkozunk Darvas Róbert életének kutatásával. A világhírű bridzsszakíróval kapcsolatban sokáig tartotta magát a feltételezés, hogy a háború után külföldön élt. Ezért első dolgom volt, hogy megkeressem a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalt, ahol egy sor fontos adatra leltem. Egyik se támasztotta ugyan alá a feltételezést, de megtudtam, hogy felesége, Szőke Gabriella, Róbert halálát követően, valóban kivándorolt. Ezen a szálon továbbhaladva derült ki, hogy 1989-ben hazatért, és itthon hunyt el 1999-ben.
Az utolsó, budapesti lakcím vezetett el Dániel Lászlóhoz, telefonon értem el:
– Igen, hallottunk Darvas Róbertről, de csak feleségét, Gabriellát ismertük. Ő a nejem unokatestvére. Amikor Angliából hazajött, befogadtuk és velünk lakott haláláig. A férjével sajnos sose találkoztunk.
A kutatások más irányba folytatódtak. Darvas Róbert rövid, sok megpróbáltatással teli életpályája lassan kirajzolódott. Végig gondot okozott azonban, hogy műveivel a könyvpiacon ma is jelenlévő szerzőről nem találunk hiteles fotót. A külföldi oldalakon szereplő Darvas-portré többekben kételyeket ébresztett. Tanácstalanságomban újra felhívtam Dániel Lászlót. Gondoltam, a vitatott portré talán felidéz valamilyen emléket.
Most is jó érzésekkel gondolok vissza kedves, segítőkész hangjára:
– Tényleg nagyon sajnálom, de hiába mutatná meg nekünk azt a portrét, mert ahogy korábban is mondtam, mi sajnos Darvas Róbertet sose láttuk.
Nem tudom miért, nagy zavaromban még megkérdeztem:
– És önöknek nincsen véletlenül egy fotójuk róla?
– Már hogyne lenne, drága Négyesi úr!
Négyesi György
Alapos egyeztetés
„Akkor még egyszer, egyeztessük, hogy csak az erős indítóerős lapokat licitáljuk és a jó színekkel szólunk közbe” – egyeztetett Észak–Dél az I/B osztály negyedik játéknapján a csere szünetében. Dél az első két licitig ezt észben is tartotta…
Két passz után leértékelte a dubló dámáját, és ő is passzolt. Aztán ...
2 kőr licit következett, és Nyugattól egy csuklóból kitett kontra. Partnerünk az adutámogatással kezdi lapjai leterítését: 532. Ez nem álmaink partijának ígérkezik, Kelet–Nyugat 90-jét, 110-ét vaskosabb mínusszal fogjuk überelni.
A pikk bubi indulást a dáma ütötte, a pikk tízest Nyugat lopta, és kis treffet hívott, amit a felvevő a sor végén a dámával ütött. A játék innentől gyorsan pörgött, az ellenjátékosok még a káró ászt, két magas adut és egy káró-lopást ütöttek – egyenlő.
„Mit is egyeztessünk még?” – kérdezte Észak partnerétől.
Szállóige
Egy vidéki versenyre alkalmi csapattal álltunk fel. Alkalmi volt a név is, melyet alkalmi csapatkapitányunk saját nevéről kölcsönzött – hogy „ne legyen ezen vita”. Alkalmi kapitányunk alkalmi partnerrel, régi iskolatársával játszott. És hát az első négy forduló után egyáltalán nem érdemtelenül, alkalmilag az utolsó asztalra kerültünk. Az utolsó kiosztásban ezeket a lapokat kaptuk:
Bent a kapitány ült Dél helyén, és 2 szannal nyitott. Észak Staymant adott, a 3 káróra hívásirányító kontra érkezett Nyugattól, Észak 3 kőrt mondott _Smolent nem játszottak_, melyet Dél invitnek értelmezett, és 4-re emelt. A sor végén Kelet kontrázott. Az ellenjáték nem hibázott, a felvevő csak három pikket és egy-egy treffet és kőrt ütött, ötször nem 1400-ért. Kapitányunk lila arccal érkezett az egyeztetésre.
Kint csak kicsit eltérően alakultak az események. Ott is Stayman és 3 káró volt a licit, de nálunk Nyugat kontrája büntetési javaslatot is tartalmazott. Ezért már a 3 kőr licitet Kelet helyén ülve megkontráztam. A mi felvevőnk is csak 5-öt ütött, azaz négyszer nem.
Ja igen, elfelejtettem mondani, hogy Dél felsőzónásnak ítélve lapját rekontrázott is…
– Mínusz 1400 – mondta fakó hangon az utolsó partihoz érve a Kapitány.
– Plusz 2200 – mondta partnerem a legtermészetesebb hangszínén.
A kapitány a levegőbe csapott:
– Tudtam, hogy jó partit hozunk!
Fazakas Gergely
Körpassz
A hetvenes évek közepén történt. Siklóson játszottam párosversenyen, a játékkal csak pár éve ismerkedtem meg. Az utolsó cserénél Keil Béni és Puza László jöttek az asztalunkhoz, róluk már én is tudtam, hogy kiváló játékosok.
A történethez tartozik, hogy a szervezők költségvetése már abban az időben is véges volt, a versenyekhez szükséges kártyacsomagokat ott szerezték be, ahol ezt legkedvezőbb áron tudták megtenni. Esetünkben ez a hely azt hiszem, az Alkalmi Áruház volt, ahol átlagos minőségű francia kártyát kínáltak igen kedvező áron. Eddig rendben is lett volna a dolog, de a kártyák Hollandiából érkeztek. Ennek azért volt jelentősége, mert a figurákat holland jelzésekkel látták el, amit viszont nem ismertünk. Nem csak én nem, a menők sem. Normál esetben a király lehetett K vagy R, a dáma D vagy Q, a bubi B vagy J _esetleg V_ ezzel többé-kevésbé mindannyian tisztában voltunk, de a holland kártyán a V például nem a bubit jelölte, hanem a dámát, a királyra H betűt rajzoltak és így tovább.
Szóval a mi asztalunknál a második partiban úgy ment a licit, hogy passz, passz, passz, passz.
Kinyitottuk a szkórlapot, minden asztalon gémet mondtak ellenfeleink lapjából, és általában szürrel teljesítették 650-ért. Béni idegesen kivette a tokból partnere lapjait, valami ilyesmi volt: AKJxxx, Dxxx, xx, x.
Na de így nézett ki: AHBxxx, Vxxx, xx, x...
Az utóbbi változat persze a mi szemünknek gyengébbnek tűnhetett mint az előbbi.
Béni tajtékzott. Akkor láttam először _és hosszú évekig utoljára_ ilyennek: „Hogy jutott eszedbe ezzel a lappal passzolni?! Az egyedüli mentséged, hogy esetleg nem ismered ezeket a RAJZOKAT!”
Szilágyi László
