Régi hagyomány a Bridzséletnél, hogy az aktuális világverseny után a kapitány beszámolót ír. Az elmúlt évtizedekben ilyen esetben általában az lehetett a vizsgálat fő tárgya, arra vonatkozott a tanulság levonása, hogy már megint miért nem sikerült. Ezúttal más a helyzet. Bárány György, a lille-i olimpián aranyérmet nyerő szenior csapat – 16 leosztást játszó – kapitánya sokkal örömtelibb alaphelyzetből vágott neki a beszámolónak. Igyekszünk az eredményhez méltó módon búcsúzni az óévtől és megadni az alaphangot az újévi optimizmushoz. A pesti ászok című, most induló monstre sorozatunk első két részében a kapitány értékelését adjuk közre, megfűszerezve a csapattagok pár mondatával, aztán a következő hetekben majd jön a többi főszereplő, valamint sok-sok élmény_beszámoló a hazai drukkerek szemszögéből is_, parti, műhelytitok, értékelés és megannyi győzelem krónikája.
I. A felkérés
– Akarsz egy olimpiai bajnokcsapat tagja lenni?
– Te benne vagy?
– Persze!
– Akkor esélytelen!
A fenti párbeszéddel egy Rejtő-regény is indulhatna, nekem viszont ezzel kezdődött a nagy kalandom, vállalásom, lehetőségem, megmérettetésem, ami a maximális sikerrel, azaz az olimpiai bajnokság megnyerésével végződött.
Komolyra fordítva szót, amikor Szappanos Géza feltette az elején említett kérdést, egy pillanatig sem haboztam. Nem elemeztem miért engem választott_ak_, nem kutattam, ki mindenki jött még szóba és miért nem vállalta, nem tettem az azonnali igent függővé a feladattól _nem túlzott önbizalom!_, és biztos voltam benne, hogy a feltételek vállalhatók. Természetesen az utóbbi kettő az elvi megállapodás után azonnal tisztázódott.
A kapitánynak három, roppant egyszerű feladata van:
1. A részvétellel kapcsolatos előzetes és helyszíni adminisztrációs teendők.
Az előzetes tennivalókat _nevezés, nevezési díj átutalása, csapattagok fotóinak megküldése, licitrendszerek megküldése_ Géza és Mezei Kati elintézték helyettem. A licitrendszerekkel volt egy kis galiba, bár előzetesen mindenkinek le kellett volna ellenőriznie a kiküldendő verziót, ez elég felszínesen történt, ami azt eredményezte, hogy Miklós és Misi rendszere még a Misi által szeretett ősi dallasinál is furcsább konvenciókat alkalmazott, például a 2 káró indulás erős háromszínű lapot jelentett. Ezzel úgy szembesültünk, hogy a meccsek előtti, az asztalnál lefolytatott rendszerismertető alkalmával az egyik ellenfél a kinyomtatott rendszerünket bemutatva ragaszkodott ahhoz, hogy azt játsszuk, ami le van írva.
A mérkőzés után rohantunk a főbíróhoz, aki közölte, hogy amennyiben PDF-formátumban, pen drive-on benyújtjuk a változásokat, akkor 48 óra elteltével játszható az új rendszer. Technikai lehetőségeink és lustaságunk alapján úgy döntöttünk, hogy ez nem megoldható, ezért a továbbiakban nekik nem volt 2 káró indulásuk.
Ennek a konzervatív rendszernek én is áldozata lettem, mindjárt az általam játszott legelső játszmában.
Magyarország–Szingapúr nyolcaddöntő, 4. negyed, 17. leosztás
Mi lehet Miklós kontrája? Dél helyén ülve kicsit félve maradtam benne – hiszen az ellenfelek licitje alapján nem nagyon jött össze, hogy büntető kontrája, azaz legalább 15 pont körüli lapja legyen Északnak. Pedig az volt – a kontrázó blöffölt, vagy csak véletlenül tette ki a pirosat a zöld helyett. Nem találtuk el a legerősebb ellenjátékot, így sajnos nem bukott gém fölé ez az 1 szan – de még így is írtunk a partin, mert odaát gémet buktak a lapunkból.
A helyszínen végzendő a kapitányi értekezleteken való részvétel, a line upok időbeli leadása _sajnos egyszer elbénáztam, de bünti nélkül megúsztuk_, a szkórok egyeztetése, szükség esetén a leendő ellenfél licitrendszerének beszerzése. Fenyegetett még a szkórolás borzalma, de szerencsére a bridgemate teljes körű használata miatt ezt megúsztam. A kapitány vagy az edző _szükségesnek érzem itt tisztázni, hogy Nagy Beát csak azért neveztük be, mert korábbi tapasztalatok alapján attól tartottunk, hogy egyébként nem lesz szabad bejárása a verseny színhelyére_ a mindenkori Északon ülő játékos mellett ülhetett azokon a meccseken, amelyeket nem közvetített a BBO, kezelte a bridgemate-t és konzultálhatott a játékosokkal az esetleges zsűrihívás szükségességéről. Miklós kimondottan igényelte, hogy mentesítsük a bridgemate, a tokok és a tálca kezelésétől.
2. Játszani, ha szükséges.
A megállapodásunk az volt, hogy játékos-kapitány leszek, azaz beülök,
– ha rendkívüli havária eset van _betegség, nincs kezdéskor mindenki jelen_,
– ha fáradtság, kedvetlenség miatt valaki mindenképpen ki szeretne maradni,
– ha úgy állunk _annyira jól, vagy annyira rosszul_
3. Megtenni mindent a sikerért
Biztos voltam abban, hogy ez formai és nem tartalmi kérdés.
Mit tehetnék én a csapatért, amelyben bridzstudásban, tapasztalatban és eredményekben nálam több kaszttal feljebb lévő tagok vannak, akiket negyven éve ismerek és tisztelek, és akik – mint a kiváló versenyzők általában és joggal – kellő magabiztossággal és eltökéltséggel rendelkeznek?
A mi sportágunkban nem az a jellemző _tisztelet a kivételnek_, hogy rengeteg edzéssel, taktikai és technikai elemek folytonos fejlesztésével, illetve csiszolásával történne a felkészülés, nincs állandó orvosi felügyelet és dopping, és a csapatmunka sem kiemelkedő sikertényező. Nem kell a legjobb összeállítást megtalálni, hiszen nincs cserénk. Kicsit azért mocorgott bennem a kisördög, talán nem véletlen, hogy a legkiválóbb focicsapatok és játékosok eredményessége más és más különböző edzők keze alatt.
Magyar Péter:
„Két hét, rengeteg parti, óhatatlan, hogy nézetkülönbségek legyenek. Bennünk is bennünk lehetett, hogy ne vitatkozzunk, de ha mégis kezdett kialakulni valami feszültség – Géza a leghevesebb természet köztünk –, Gyuri egyből elsimította az ellentéteket.”
Kovács Mihály:
„Gyuri nagyon jó kapitány volt. Minden tökéletesen elő volt készítve, és bridzsről lényegében nem is beszéltünk egymás között.”
A feltételek anyagi jellegűek voltak, amelyek számomra rendkívül jól alakultak. Nem volt a csapatnak szponzora, a játékosokkal teljesen azonos költségtérítést kaptam a szövetségtől _vagyis semennyit_, és az olimpiai bajnokságért járó jutalmam se volt kevesebb az övékénél _azaz én sem kaptam egy fillért se_.
II. Az előzmények
Amikor a megállapodás megtörtént, az összeállítás már eldöntött tény volt.
Sok-sok tapasztalat alapján kockázatosnak tűnhet két párral végigjátszani az olimpiát. A múltban sok sikert közösen elért játszótársak, Linczmayer Lajos, Koltai Gábor és Nikolits Tamás _szomorú kötelezettségem emlékezni Kovács Zoltánra_ különböző okokból nem tudtak a versenyen részt venni, ezért nem volt igazi választás.
A négy versenyző tagja volt az utóbbi időszak két emlékezetes versenyén szerepelő csapatnak. A pekingi olimpia és az ostendi Eb tapasztalatai megerősítették, hogy nem eredményes a párok összetételének variálása és különböző nem sport szempontok érvényesítése az összeállításban. A csapat több tagja nem szeret kiülni, kívülről szemlélni, izgulni, drukkolni, inkább vállalta a napi 48 parti okozta szellemi és idegi fáradtságot.
A szakmai felkészülés minimális volt. Nem voltak edzőmeccsek – minek negyven közös év után? –, licitmegbeszélést is csak a Gézáék tartottak. Miklósék ortodox rendszert játszottak, újra elhangzott Misi immár klasszikus reagálása a „Hány ászos ászkérdést játszunk?” kérdésre, miszerint „Miért, hány ász van a pakliban?”, Géza és Péter egy Linczmayer Lajos által kifejlesztett modern standardet játszott, agresszív szemlélettel.
Magyar Péter:
„Gézával mi sosem voltunk fix párok. Sokszor játszottunk egymással, olykor egy csapatban, mint az utóbbi években is. Most hármasban játszunk a Lajossal, értelemszerűen ugyanazt a rendszert. Gézáról a nagy versenyeken mindig is nagyon jó benyomásaim voltak, a kisebbeken nem mindig annyira fegyelmezett és koncentrált, de amikor kell, akkor odateszi magát, stabilan bridzsezik. Lille előtt alaposan átbeszéltük a licitrendszert, felelevenítettük a ritkán előforduló, de hasznos részeket, és egy-egy bonyolult, mesterséges dolgot kihúztunk. Peking és két éve az ostendi Eb előtt is hasonló volt a felkészülésünk.”
A sorsolást már itthon megismertük. A 34 csapatot két 17-es csoportba osztották, csoporton belül teljes körmérkőzés 16 leosztásos meccsekkel és az első nyolc jut tovább, utána 64 és 96 leosztású KO-fordulók. A csoportbeosztást nézegetve az esetleges korai hazatérés sem tűnt elképzelhetetlennek. Nem látszott szerencsésnek, hogy a mi csoportunkban volt nyolc európai ország, köztük a lengyelek, a svédek, az olaszok, a hollandok és a dánok, a mindenkori topfavorit Egyesült Államok, a címvédő Japán, a Zia egykori partnerével, Mishooddal felálló Pakisztán, valamint Tajvan. A hírt ki-ki a saját vérmérséklete szerint fogadta, Géza szerint előbb-utóbb mindenkit meg kell vernünk ahhoz, hogy olimpiai bajnokok legyünk, Miklós és Péter az ismerősöket, az ismert neveket keresték a leendő ellenfelekben, Misi pedig úgy tett, mint akit ez egyáltalán nem érdekel – „mondjátok meg, mikor melyik asztalhoz és égtájra üljek”. A későbbi eredmények igazolták, hogy a nehezebb csoportba kerültünk, hiszen innen került a legjobb nyolcba hat, a legjobb négybe három, a döntőbe pedig két ország.
Magyar Péter:
„Pekingben olykor beült a szponzor, kiestünk az amerikaiak elleni negyeddöntőben, de akkor is érezni lehetett, hogy sok van ebben a csapatban. Lille előtt mint csapattag szóba került a Lajos is, de ő maga sem annyira ambicionálta, meg hát az anyagiak is fontosak, két hét Franciaországban nem olcsó. Mi négyen játszottunk, de nem volt baj, hogy nincs cserénk: vannak emberek, akik akkor érzik magukat biztonságban az autóban, ha ők vezetnek, az anyósülésen ugyanúgy elfáradnak, mintha a volánnál ülnének. Én az a típus vagyok, amelyik mindig vezetni szeret, akkor is, ha egész nap úton kell lenni.”
III. A körülmények
A KO-rendszer miatt, mivel nem lehetett tudni, mikor ér véget a verseny, hiába volt olcsó fapados lehetőség, csak a két autóval történő utazás jöhetett szóba. Lille közel 1500 kilométer, kifelé megállunk valahol útközben aludni, hazafelé egy nap alatt, ami a csövön kifér. Ez a megoldás azért is szerencsésnek bizonyult, mert a helyszíni közlekedés is biztosított volt, és nem kellett mindig mindenben egymáshoz alkalmazkodni. Nem konvojban mentünk, a megállókat vagy előzetesen vagy menet közben telefonon egyeztettük. Az első éjszakát egy tipikus német panzióban töltöttük, másnap én mentem elöl, és követtem a GPS-t. Minden működött is egészen a lille-i szállástól száz méterig, ekkor elvesztettük egymást, de hála Miklós remek tájékozódó képességének és a véletlennek, összetalálkoztunk.
A későbbiekben is volt néhány eltévedés, de az ezeket követő ugratások és élcelődések csak fokozták a hangulatot.
A szállást nem a szervezők által ajánlott, a város közepén elhelyezkedő, vélhetően hangos és tudottan drága szállodák közül választottuk. Miklós talált az interneten egy első pillantásra az amerikai filmekből ismert út menti motelekre emlékeztető szállodát, ami a valóságban nagyon kellemesnek bizonyult. Mindenkinek külön szobája volt, ami biztosította a saját igények szerinti pihenést.
Hogy mennyire bíztunk a végső sikerben, annak szép példája a hazautazás időpontjának bizonytalanságán túl, hogy ezt a szállodát „a legjobb 16 közé még bejutunk” elvárás szerint foglaltuk le, így menet közben költöznünk kellett.
Szerencsére két sarokra ettől találtunk egy drágább, de rosszabb hotelt, ahol végig maradhattunk. A napirend tökéletesen alkalmazkodott a verseny ritmusához. Mivel a napi első forduló 10.30-kor kezdődött, legkésőbb 10-kor indultunk. A csábító szállodai reggelit nem vettük igénybe, hogy ne a tele has miatti éber alvással kezdjünk _ennek ellenére a délelőtti meccseink, főleg az első néhány korai parti eredményei messze rosszabbak voltak a későbbieknél_.
A napi első meccs után 75 perc szünet volt, könnyű ebéd – általában saláta, hal, gyümölcs, kávé. A napi főétkezés – nem a legegészségesebb, de a legpraktikusabb – a közös vacsora volt. A szállodáink közelében volt egy gyönyörű park, annak a szélén egy kellemes kertvendéglő, ahol a második estétől törzsvendégnek tekintett minket a csak franciául tudó pincér – közülünk senki nem érti a nyelvet, de a nemzetközi halandzsanyelv és a testbeszéd segítségével minden működött. Remek és különleges vacsorákat csináltak nekünk, a kagylótól a báránysültig, a kacsától a halakig.
Magyar Péter:
„Sok minden kellett a sikerhez, egyszerű, de jó szállásunk volt, az egyik közeli vendéglő volt a törzshelyünk, már-már baráti kapcsolat alakult ki a tulaj és köztünk, nagyon örült, hogy ott eszünk nála, kérdés nélkül hozta az előételeket, az italokat.”
A verseny helyszíne minden igényt kielégített. A Grand Palais 2004-ben épült hétemeletes kulturális és kongresszusi központ. Tágas előcsarnokában voltak elhelyezve az információs pultok és azok a monitorok, amiken online lehetett követni a bridgemate által rögzített eredményeket, és hogy hány parti után mi az aktuális állás. A félemeleten volt a zsibongó, egy focipálya nagyságú terem, amelyben bridge shopok és két büfé is található volt. Itt is voltak eredményközvetítő monitorok, két PC a line upok leadására és két nyomtató, amiket a versenyre történő regisztrációkor kapott azonosító vonalkódjával lehetett használni, és amelyekről a csapat adott meccsének történéseit lehetett kinyomtatni.
Ugyanezen a szinten volt még két, egyenként két kézilabda pálya nagyságú, egymástól elkülönített helység, ezek voltak a nyílt és a zárt terem. Ez utóbbinak külön, csak innen megközelíthető mellékhelyisége volt, a nyílt termet is csak ilyen célból és csak kísérővel lehetett elhagyni. A nyílt és zárt teremnek csak verseny technikai jelentősége volt, mivel a verseny tisztasága érdekében kibicelni nem lehetett, mint ahogy a mobil telefonok és egyéb technikai eszközök bevitelét is szigorúan tiltották és ellenőrizték.
A BBO fordulónként több meccset közvetített és egy holland internetes csatorna is adott online közvetítést, ezek stúdiói külön szobákban voltak. A Vugraph egy hatalmas színházteremben működött, egy meccset tévén keresztül közvetítettek, két kitűnő bridzsújságíró szakavatott elemzése segített az alkalmanként ötven és kétszáz fő közötti nézőseregnek az események értelmezésében. A hatalmas kivetítőn további 12 mérkőzés eredménye volt nyomon követhető, tudni lehetett, hogy az adott partiból melyik asztalon mit és milyen eredménnyel játszottak, hányadik partinál tartanak és mi az aktuális eredmény.
IV. A csoportkör
Az általam izgalommal vegyes kíváncsisággal várt első kapitányi értekezlet hosszú és unalmas volt, számos formai és alaki _például egy csapatnak csak egységes szerelésben lehet játszani, nekünk sötétkék, Hungary-feliratú pólóink voltak_ témában tájékoztattak minket és rengeteg okoskodó kérdéssel húzták az időt egyes országok fontoskodó vagy önmagukat előtérbe helyezni akaró képviselői. Ennél nagyobb csalódást csak az ünnepélyes megnyitó okozott, a tartalma és a színvonala minősíthetetlen volt.
Az ültetést számítógépen adtuk le, a határidő nagyon szoros volt, egy lejátszott mérkőzés után 15 percen belül rögzíteni kellett. Mi a selejtezőben nagyon megfontoltan taktikáztunk, mindig Miklós ült Északon és Péter Nyugaton. Az egyenes kieséses szakaszban már jóval nagyobb jelentősége volt az ültetésnek, az egyes fordulók előtt sorsolták, hogy melyik hatodban ki ül le előbb, és ez alapján lehetett érvényesíteni a megfontolásokat.
A selejtezők alatt minden nap végén dobogós helyen álltunk. Eleinte Új-Zéland tűnt az egyik fő riválisnak, a kapitányuk a harmadik nap végén megkeresett, hogy a két dobogós ország vezetői személyesen is összeismerkedjenek. Az események igazolták Csepeli Miki egyik kedvenc mondását, miszerint gőg előzi meg a bukást, ők az utolsó öt meccsükön négypontos átlagot értek el, és nem jutottak a nyolc közé a csoportban. Az utolsó mérkőzésen mi vertük meg őket nagyon, így a hollandok beestek a nyolcaddöntőbe, és nem győztek nekünk hálálkodni.
Miklós már otthon felkészített arra, hogy nyolc-tíz mérkőzés után nagy valószínűséggel tudni fogjuk, hogy továbbjutunk-e. Mikor ez kvázi biztosnak látszott, mi, kísérők is lazítani kezdtünk, néha otthagytuk a fiúkat a küzdőtéren és el-eljártunk kirándulni, várost nézni és – mivel köztünk több feleség is volt – shoppingolni. A kiruccanások alatt is folyamatosan néztük az internetet, és örültünk a sikereknek.
A kieséses szakaszt úgy bonyolították le, hogy a továbbjutók a helyezés sorrendjében ellenfelet választhattak a másik csoportból – mi elsőként élhettünk a lehetőséggel. A csapat tanakodott, hogy Szingapúr vagy Ausztrália. Végül a licitrendszereik tanulmányozása után _ne játsszanak túl sok mesterséges konvenciót felkiáltással_ az előbbi mellett döntöttünk. Igazán nehéz helyzetben a másik csoport harmadikjaként a németek voltak, az Egyesült Államok és Lengyelország között választhattak – végül az amerikaiakra voksoltak, így mi a lengyelekkel kerültünk egy ágra.
_folytatása következik_
Előzetes a II. részből:
„...Egyenként hívtak ki minket a színpadra, vastaps a közönségtől, kézfogás, érem a nyakba, kupa mindenkinek, kupa a csapatnak, ellenfelek gratulációi, majd a ceremóniamester mindenkit csendre intett: Ladies and gentlemen, please listen to the Hungarian Anthem! És felcsendült a világ legesleggyönyörűbb zenéje...”
